Rövid politikaelmélet-történet: a fogalom keletkezésétől a felvilágosodásig az államhatalmi piramis csúcsán trónoló személy volt „a” szuverén, a felvilágosodás óta viszont a nép. Ahogyan a Fidesz által a kukába pottyantott alkotmányunk megfogalmazta: „a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja”. Világos beszéd: a szuverenitás alanya a nép. Mint ahogyan az is félreérthetetlen, mivé torzították ezt a NER alapító atyái – élükön Szájer Józseffel –, amikor úgy döntöttek, hogy új Alaptörvényt adnak a nemzetnek: „A hatalom forrása a nép. A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.” A hatalom birtokosából a hatalom forrása lett, a közvetlen hatalomgyakorlásból pedig kivételes alkalom. Egészen kivételes: 2010 óta egyszer sem került rá sor, mivel az új szabályok alapján még a kormány sem tudott – az állam összes erőforrásával – érvényes és eredményes népszavazást összehozni.
Hogy kinek a felhatalmazása alapján fosztották meg a népet a hatalomtól az esküszegő fideszesek, akik még a régi alkotmányra esküdtek föl, arra azért indokolt rákérdezni, mert megmutatja, mennyire ingatag jogi alapokon áll a rendszer. A változtatásnak – ha jogi alátámasztása nincs is – célja biztosan volt: megágyazott annak az egyre bolondabb szuverenitásvédelmi kampánynak, amiben vagyunk. Nagyon nem mindegy ugyanis, kinek a szuverenitásáért zajlik a küzdelem; a népéért, az államéért vagy Orbán Viktoréért. A népet gyorsak kihúzhatjuk a listáról, és nem csak a már idézett alkotmányátírás miatt: összeszámolni is nehéz lenne a kormány népszuverenitás-korlátozó lépéseit (hogy csak egyet említsünk: a sajtó megszállásával milliókat fosztanak meg a szabad tájékozódás lehetőségétől, ami nélkül képtelenség a legalapvetőbb demokratikus jogot, a tájékozott politikai döntés jogát gyakorolni, azaz szabadon választani). De sajnos az államot is. Mielőtt az Orbán-kormány harcba bocsátkozott „Brüsszel”, vagyis az Európai Uniós működési rendje ellen Putyin, Hszi Csin-ping és – most már – Trump oldalán, a magyar állam döntési szabadsága lényegesen nagyobb volt, mint ma. Európai szövetségeseink elfogytak, a barátainkat elmartuk, a határon túli magyar közösségek önérdek-érvényesítő képességét felszámoltuk (lásd legutóbb a szlovákiai magyarellenes késelés ügyét – hogy a kárpátaljai magyarok helyzetét ne is említsük); ennyire szuverén ma a magyar állam.
Marad, kizárásos alapon, maga Orbán, akinek a szuverenitásáért ezek szerint harcolunk, sokszor a nyilvánvaló nemzeti érdekeinkkel szembemenve. Csakhogy utoljára a középkorban hitték kétely nélkül, hogy annál nagyobb a szuverenitás, minél több hatalom összpontosul egy ember kezében. A polgári forradalmak kora és a felvilágosodás pedig egyenesen ennek a hiedelemnek a megdöntéséről szólt. Arról konkrétan, hogy senkinek sincs olyan hatalma, amit ne a néptől kapott volna kölcsön, és amit joga lenne a nép ellenében, a nép kárára gyakorolni.