Felháborodtak az egészségügyben dolgozók azon a videón, amely a kormány saját sikertörténeteként mutatta be a Covid járvány kezelését. A róla szóló tévévitában azonban a kormányközeli résztvevők egyike szenvtelen arccal kijelentette: „ha az ember orvosnak megy, akkor vállalja, hogy találkozik a szenvedéssel. Ha elmegy egészségügyi dolgozónak, akkor találkozik a szenvedéssel." Az adást nézők így tudták meg: a siker a kormányé, a nehézségek meg az egészségügyben dolgozókat illetik.
A videóban nyoma sem volt a járvány idején tapaszalt káosznak, szakemberhiánynak, kormányzati tudatlanságnak. Pedig akkor kritikus állapotú betegek özönlötték el a kórházakat. A sürgősségi ellátás, az intenzív ellátás, a tüdőosztályok, a családorvosi ellátás a frontvonalba került, miközben fentről segítség helyett csak folyamatos átszervezést és káoszt kaptak. A régi épületek, elavult kórtermek alkalmatlanok voltak a fertőző betegek kezelésére. Pillanatok alatt kellett átalakítani a kórházakat és az osztályokat, hogy a pácienseket fogadni tudják. Az ágyakat a betegekkel és az ő holmijukkal együtt 60-70 kilós ápolónők cipelték.
Az orvosok és az ápolók napi szinten birkóztak a helyzettel, a védőeszközök hiányával a túlterheltséggel. A lélegeztető gépek mellől hiányzó szakértő személyzet okán a nagy tömegű fuldokoló beteget mindenhonnan átvezényelt emberek látták el. Nem volt az országban sem elég hozzáértő orvos, sem szakszemélyzet. Ha nagy baj lenne, most sem lenne. A kormány sikerpropagandája teljesen figyelmen kívül hagyta a valóságot.
Hogy mi a valódi probléma a kormány narrációjával? Az, hogy a miniszterelnök és a kormány más tagjai azt állították, mindez az ő irányításukkal történt. Ha ez igaz, akkor miért nem vállalják a felelősséget a hiányosságokért? A betegek és az egészségügyi dolgozók fájdalmáért, a tragédiákért? A majd 50 ezer ember haláláért, a kórházból kirúgott betegek szenvedéséért? Voltak, akiket úgy vitt haza a mentőszolgálat, hogy senki sem várta őket, vagy a család nem volt felkészülve az ápolásukra, és nem volt otthonápolási szolgálat sem, ahonnan segítséget lehetett volna kérni.
A siker egyik eredménye az, hogy ma sincs. Családorvos sincs, ápoló sincs. Ez is a siker hozadéka.
Az orvosok és ápolók csak az életükért küzdő emberekkel tudtak szerződést kötni, hogy legyőzzék a betegséget. Azokkal, akik bíztak bennük, sokkal jobban, mint a járványkezelésben. Az ő emberfeletti munkájuk ellenére lett ilyen magas a halálozás. A miniszterelnök csak a kamerákig jutott. Nem ő tartotta a betegek kezét haláluk óráján. Nem ő vette le a műszak végén úgy az overállt, hogy abból a földre csorgott a verejték. Nem ő élte át, amit az egyik kórházi dolgozó mesélt: „Borzasztó volt a betegek szemébe nézni, amikor megmondtuk, hogy gépre kell tenni. De még borzasztóbb, amikor a haldoklóhoz beengedték elbúcsúzni a hozzátartozót. Igen, volt úgy, hogy elbújtunk sírni a WC- be.”
Az, hogy a kormány és a kormányközeli újságírók letagadják az igazi problémákat, bizony veszélyes. Mert a siker narratívája eltitkolja az emberek elől, hogy mekkora gondok voltak és vannak az egészségügyben.
Ezért nem tekinthetünk el a kliensek, a páciensek, a hozzátartozók, a szakmai érdekképviseletek felelősségvállalásától a mai helyzetben. Ez vezette a Magyar Orvosi Kamarát arra, hogy figyelemkeltő akcióba kezdjen. Demonstrációra készülnek március 8-án.
A cél az egészségügy további romlásának megakadályozása és annak felismertetése, hogy több járna a magyar betegnek. Ehhez kérték a társkamarák, a Magyar Szakdolgozói Kamara (MESZK) és a Magyar Gyógyszerészeti Kamara csatlakozását. Ők azonban ezt nem vállalták.
Ehelyett zavaros kommunikációba kezdtek. Először nem értek rá, aztán a MESZK sietve kiadott egy nyilatkozatot, miszerint „elsősorban a tárgyalásban és az egyeztetésben" látja "a megoldások keresését és a problémák rendezésének egyedüli útját”. Mintha ez a módszer eddig bármit is elrendezett volna. Aztán eszükbe jutott, hogy akkor talán a köztestület vezetőit, küldötteit is meg kellene kérdezni. „A helyi elnökök jelentős részben (81,48%) az országos küldöttek ugyancsak jelentős részben (73,33%) támogatták a MESZK Kibővített Elnökségének korábbi döntését, miszerint a MESZK tevőlegesen nem vesz részt a MOK rendezvényén, és tagjaira bízza, hogy egyénileg részt kívánnak-e abban venni.” Majd egy újabb nyilatkozat szerint „a szakdolgozói kamara érdekképviselőként is a bérekről akar tárgyalni, egyeztetni. Az orvosi kamara rendezvénye pedig nem erről szól.”
Megrendül-e a hatalom, ha nincs egységes fellépés akkor, amikor az egészségügy válságban van? Ha a társkamarák vezetői nem vállalják fel a közvetlen konfliktust? A cselekvésnek és a mulasztásnak is van etikája. Az elmulasztott érdekképviseletnek - akár a betegek iránt, akár saját tagságuk vonatkozásában - lesz következménye. Ez is egy döntés.
Ezek a vezetők miféle bizalmat, megbecsülést várnak, ha nem látják a romokat és a káoszt, amely a betegek és az egészségügyben dolgozók körül van? Nem tudnak azonosulni azokkal, akik lényegében azt mondják: „Bűnrészesek vagyunk, mert nem állunk fel, amikor nincs elég ápoló, lepedő, segédeszköz, pelenka. Kimerült a szakma horizontálisan és vertikálisan is"?
Az egészségügy nem luxus, hanem alapvető jog. A magyar egészségügy jelenlegi állapota nem a véletlen műve, hanem a rossz döntések és mulasztások következménye.
A kérdés az volt, hogy a szakmai érdekképviseletek felismerik-e a történelmi pillanatot, és kiállnak-e azokért, akik nélkül nincs egészségügy. A tét nem csupán az ő helyzetük javítása, hanem minden beteg és hozzátartozó biztonsága és méltósága is.
Most kell eldönteni: hallgatunk, vagy cselekszünk? Ha ma hallgatunk, holnap is kiszolgáltatottak maradunk. Az erkölcsi döntés mindenkinek a sajátja.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.