Jómagam nemrég a Filmio kínálatának újdonságai között ütköztem bele Dombrovszky Linda 2019-es Szabó Magda-adaptációjába, a Pilátusba. Nem örültem túlzottan neki, mert ezen a portálon általában régebbi filmekre vadászom, melyek az utóbbi időben egyre ritkábban kerülnek fel, pedig lenne még mivel gazdagítani az állományt. Meg először kellemetlen, ha emlékeztetik az embert a mulasztásaira, Valahogy lepattintottam eddig magamról ezt a filmet, bár témája, forrása, a kritikai visszhangok, hazai és nemzetközi díjai alapján nyilvánvaló volt, hogy meg kéne nézni. És most, hogy váratlanul az arcomba tolták, eljött a pillanat.
Tévéfilmnek készült ez az alkotás, idehaza ebben a kategóriában díjazták, bár egyre kevésbé világos, ez mit is fed valójában. Technikailag teljesen kiegyenlítődtek a különböző terjesztési formákban futó mozgóképes produkciók, funkcionális különbségek se léteznek már. Mi akkor ma a tévéfilm? Aminek az időtartama nem éri el a másfél órát? Aminek az élvezetéhez semmit nem tesz hozzá a mozi? Vagy a kamradráma? Esetleg minden visszafogottabb, nem akciókra épülő, kisebb költségvetésű, cizellált, harsányan nem reklámozható filmművészeti alkotás?
Nos, én laptopon néztem meg ezt a tévéfilmet, amely moziélményt nyújtott. Egyszóval egy igazi műalkotást láthattam. Csupán annyi kellett hozzá, hogy az alkotókat ne feszélyezzék esetleges gyártási, forgalmazási korlátok, ne egyszerűen legyártsanak egy adaptációt, bízva abban, hogy Szabó Magda regényének szerkezete biztos keretet nyújt számukra, hanem merjék eldönteni, mi fontos számukra ebben az anyagban, és valódi filmes szemlélettel, kitaláljanak hozzá egy látványvilágot és ritmust.
A feldolgozás alaptémája hangsúlyozottan, de persze a regénytől ihletetten, a kényszeredett szeretet állapota lett. Apja halála után egy elvált orvosnő magához veszi édesanyját, elhozza falusi házából a nagyvárosba. Morális kötelességének érzi mindezt, tudja, mennyi mindent köszönhet szüleinek. Teljes kényelmet, gondtalanságot szolgáltat anyjának. Rázúdítja a mai középosztály létének minden értékét, előnyét. Csak nem szereti. Kerüli vele a mélyebb kapcsolatot, a gondoskodást is beilleszti gondosan megtervezett életrendjébe. De így kezel mindent, új szerelmi románcát is. Kiszáradtak benne az érzelmek, vagy valamiért betömte őket. Árad belőle a ridegség.
Önmarcangoló elidegenedettség ez, a nőt nyomasztja, küzd vele, de képtelen kiutat találni a beszabályozottságból. A film ennek az állapotnak a hangulati érzékeltetésére koncentrál, megkapóan fegyelmezett visszafogottsággal. Nincsenek nagy veszekedések, kiborulások, ez nem bergmani világ kíméletlen lélektani boncolásokkal. Senki sem vétkezik, az anya megértően, méltósággal viseli a helyzetet. Az őszinte szeretetkötelék hiánya azonban csikorgóvá tesz minden érintkezést. Felmerül a kérdés: vajon mi vezetett idáig? Hol vannak a források? Dombrovszky Linda azonban remek érzékkel elkerüli ezt a kutakodást, noha találhatna hozzá fogódzókat a regényben. De lemond a társadalmi beágyazásról, a múltidézésről, a kompozícióidegen flashbackekről. Inkább az erős atmoszférateremtést, az állapotrajz sokszólamú hangolását választja. Ami megrendítő erővel rezonál a nézőben, felszabadult töprengésre készteti saját rideggé vált kötődéseinek okairól, meghatározó élményekről, szülői és egyéb mintákról.
A hatást szerencsés módon tovább fokozza a film egy olyan vonása, amely akár bírálat tárgya is lehetne. Magában a filmnyelvben, a művészi megoldásokban is felvillan egy témára rímelő kiszámítottság. Valamiféle rideg, kockázatmentes műgond. Egyaránt jellemzi ez Hartung Dávid nagyszerű operatőri munkáját és a választott ritmust. Pontosnak, kifejezőnek lenni, nem hibázni. De ismétlem, nem árt az alkotásnak ez a fajta magas színvonalú, óvatos kimértség. Különösen a remek színészválasztás fényében, amely szinte önmagában esztétikumteremtőnek bizonyult. Györgyi Annáról már kisebb szerepek is sejtették, hogy az egyik legizgalmasabb filmszínésznőnk. Egészen sajátos gyötrődést, elkeseredettséget, megviseltséget tud sugározni. A doktornő figurájában elképesztően összetett természetességgel teremti meg a mindenhol helytálló, tevékeny, kötelességtudó embert, akiben megállt az idő, lefagyott az élet. Az ő fojtogató aurájában Hámori Ildikó varázslatos jutalomjátékra kap lehetőséget. A művészi kiteljesedés csendes örömével simul bele az anya alakjába, nagyvonalúan büszke megadással óvja szülői szeretetét, kifehéredve is szerelmes tekintettel képes emlékezni férjére. Egyszóval, jobb nem lemaradni erről a filmről.
