A minap egy dühös – vagy inkább elkeseredett? – posztot olvastam a generációk között feszülő antagonisztikus ellentétről, ami a kommunikációra való képtelenségben nyilvánul meg, illetve, az abban folyamatosan fellelhető félreértéseken alapul. A posztoló írt még a neveltetési különbségekből adódó tiszteletlenségről, érdektelenségről, a virtualitás mindenhatóságáról, az interperszonális kapcsolatok ellaposodásáról, és a konklúzió természetesen az volt, hogy régen minden jobb volt.
Első olvasatra azt morogtam, ez hülyeség, én például majdnem hatvanasként remekül megértem magam a nálam fiatalabbakkal, legyenek bár negyven- vagy akár húszévesek, meg is tudom érteni őket, és továbbgörgettem a közösségimédia-oldalon, hogy még rengeteg, másoknak problémát okozó dolgot elbagatellizálhassak. Aztán felálltam, hogy egy teát készítsek és elkezdjek írni. És láss csodát! A rubinteából felszálló aromás páragőzt mélyen beszívva, nem ihletet kaptam, hanem magamba szálltam.
Elképzeltem, hogy a hajnali órákban kelő, velem egykorú nőtársam – de lehet férfi is, nem vagyok kirekesztő, csak a tökéletes beleélésem okán vettem a női példát – borzas hajjal áll a tükör előtt, hunyorogva szemléli egyre mélyülő ráncait, egyre vastagabb nyakát és tokáját, a derekát is érzi, ami picit megroppant előző nap, amikor a cekkereit kiemelte a bevásárlókocsiból, alvástól merev, csikorgó ízületekkel mosakodik, öltözködik, éhgyomorra hamar lenyel egy csésze kávét, majd a tükörben elnézve magát, megfogadja, hogy most már aztán tényleg fogyózni fog, mert itt a tavasz, és tuti nem megy rá semmi tavalyi, tehát nincs egy rongya sem, de egy fillérje sem, hogy pótolja a kihízott cuccokat, és miután ezt végiggondolja, ébresztő!, vakkant be a hálóba, a férjének, akivel évek óta nemhogy párnacsatájuk, de egy közös programjuk sem volt, azután ébresztgeti a morgós nagykamasz gyermekeit, akik amúgy fütyülnek rá, amióta a mobil az isten nekik, reggelit készít hármuknak, aztán nehézkesen nekilódul a napnak, nagy sóhajjal elindul dolgozni, és már éri is az első bosszúság, amikor kimarad egy járat, és csupán a második, dugig tömött buszra fér fel, ahol egy tizenéves úgy oldalba vágja a hátizsákjával, hogy csak úgy nyekken bele a veséje, amire ő keresetlen szavakkal és egyáltalán nem asszertíven reagál, erre még a kamasznak áll feljebb, minek áll az öreglány az útba, veti oda neki nyeglén, amitől elfogja a düh, ami kúszik felfelé a gyomrából a torka irányába, és legszívesebben sikítva menekülne le a buszról, de tudja, akkor nem ér be a munkahelyére, ahol a főnöke ezért úgy letolná, hogy nem állna meg a lábán, tehát csak nyel egy nagyot, és magában hüledezve nézi, hogy a srác, aki az imént majdnem szervdonort csinált belőle, egy ülésen szétterpeszkedve már vígan nyomogatja a mobilját, és láthatóan se hall, se lát, belemenekült egy más világba, mert ő az a generáció, amelynek tagjai az anya gyengéd költögetése helyett az ébresztő vijjogására keltek, hisz’ anya már a két kisebbet öltöztette, etette, saját magát szedte rendbe, hármuknak készített szerény tízórait, mert nemcsak apjuk hírét nem hallották évek óta, hanem gyerektartást sem láttak tőle, pedig a bíróság is kimondta, határozat is van róla, csak hát apa úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, ezért a srác nem kaphat márkás edzőcipőt, csak kínait, új mobilt, csak az unokatesója megunt készüléke jut neki, amiért az osztálytársai folyton kicsúfolják és kiközösítik maguk közül, ezért nem tud majd bulizni járni, szóval, csajozni sem, ezt már most látja, plusz belőle is olyan lúzer lesz majd, mint az apjából, jövendöli a mindig hullafáradt, az életbe keseredett anyja, akivel még sosem beszélt egy igazán jót, pedig régebben még szüksége lett volna rá, de most már csak dafke sem áll szóba vele, és akkor jön ez a nyanya itt a buszon, és kioktatja, mint Zsófi néni a suliban, aki nap mint nap azt hangoztatja, ő egy kiégett, alulfizetett, túlhajszolt pedagógus, aki már csak a nyugdíjazását várja … – és itt elfogyott a teám, a zsúfolt buszról visszatértem a számítógép üres képernyőjén villódzó kurzorhoz.
