Gyurcsány Ferenc fejében kigyulladt egy újabb lámpa. „Oszlassuk fel a parlamentet, legyen előre hozott választás!” – hirdette meg a Facebookon, és pártja lépéseket is tett ebbe az irányba. A parlamentben. Remek, igazán remek. Alapjában csak két baj van vele. Az egyik nem igazán súlyos, hiszen morális jellegű. Gyurcsánynak súlyos, közvetett (!) felelőssége van a jelenlegi rendszer kialakulásában és elfajzásában. Képtelen volt időben lemondani a kormányzásról, amivel „elősegítette” egy agresszív tábor kétharmados erővé növekedését. Majd képtelen volt elfogadni, hogy háttérbe kéne lépnie, legalább egy hosszabb időre, bizalmat vesztve, fekete bárányként is a porondon akart maradni, ám ezzel végül nem a Fidesz, hanem az ellenzék felszámolódásához járult hozzá. Feltehető, akaratlanul.
A másik gond a kezdeményezésével sokkal fontosabb. A parlamentet nem lehet feloszlatni, mert nem létezik. Orbán már feloszlatta. Nem hangzatos kirohanásokkal, jelszavakkal, hanem kitartó politikai aknamunkával, gátlástalan hatalomkoncentrálással. Egy putyini jellegű, autokratikus rendszer kialakításával.
Nem létező parlamentet tehát nem lehet a nem létező parlamentből feloszlatni, még kilépni sem lehet belőle, és egy előre hozott választás sem teremti újjá. Mert pillanatnyilag maga a parlamentarianizmus is halott. A többpárti, képviseleti, polgári demokrácia. Magyarországon a parlamentinek nevezett voksolás 2018 óta – a rendeleti kormányzástól számítva pedig végképp – valójában elnökválasztás. De ez sem pontos megjelölés, hiszen az elnöki rendszerekben is fontos ellensúlyozó intézmény a parlament, a szenátus. Inkább afféle királyválasztásról lehet beszélni. Az ellenzéki összefogások kényszere is ebbe az irányba mutatott. Csak nem tudtak megállapodni az uralkodójuk személyében. Még egy demokratikus előválasztás eredményét sem voltak képesek egységesen elfogadni. A jelenlegi ígéretes ellenzéki alakulat, a Tisza ugyan pártnak nevezi magát, és jogilag az is, működése azonban egyelőre inkább mozgalmi, népfront jellegű, és elsődleges mozgatója egy bizalmat élvező „nagyherceg” trónra juttatása. Ami teljesen érthető és támogatható, hiszen a jelen valósága ezt az alternatívát kínálja a változtatáshoz.
Ugyanakkor jogosnak tűnnek azok a félelmek – még ha sokszor fundamentalista szemlélettel fogalmazódnak is meg –, hogy egy új „király” nem orvosolja a mostani helyzetet.
