Kapkodom a levegőt az autópálya mellett, egy ember beszél hozzám, de nem értem, mit mond. Ahogy hátrafordulok, a gyerekeim látom bőgni az út mellett, valaki beszél a kocsiból is, női hang egyre hangosabban, de a kocsiban nincs senki, nem értem. Megint megfordulok, nézem az embert, aki beszél hozzám, kezében a telefonja. Próbálom megérteni, mi a fenét csinálok én itt, puskaporszag terjeng, valószínűleg akkor keletkezett, amikor kinyílt a légzsák, egy pillanatra arra gondoltam, hogy tűz ütött ki a motorban, és benn fogunk égni. Szinte elájulok, annyira megijedek. A két lányom egyre erősebben sír, eszembe sem jut, hogy odamenjek hozzájuk, végre az egyik részem magamra szól, odamegyek, megölelem őket, de Lida mondja, aki amúgy a kicsiket kihúzta a kocsiból egy másodperc alatt, hogy apa, nem hallod, beszél egy hang a kocsiban. Ekkor jövök rá, hogy nem álmodom, nyakig vagyok a szarban.
Odabotorkálok a kocsihoz, válaszolok a nőnek, aki a plafonból beszél, közbevágok: ki maga, szegezem neki a kérdést. A nő azt mondja, az autópálya-mérnökségnél látták a balesetem, és a kocsinkban, ami ennyire modern, van egy mikrofon, onnan beszél. Úgy, mint egy hülyéhez, gondolom hallott már sokkos hangot. Ekkor esik le az a kis villogó lámpa a plafonon, tényleg működik, egyszer olvastam róla, de el nem tudtam képzelni, mire való, nem érdekelnek a kocsi műszaki paraméterei, csak egy doboz, ami gurul. Nekem. Jól vagyunk, válaszolok, és akkor esik le, hogy a másik autó, ami előttem áll a leállósávban, szintén ott van, és lehet, hogy nem is vagyunk jól? Azt sem tudom, mi lehet a másik „dobozban”, amibe – most már kezdem sejteni – egyszerűen belerohantam hátulról. Majdnem elhányom magam. Mondom a hangnak, hogy el kell mennem megnézni a másik kocsit, nem tudom mi van velük. Küldjön-e rendőröket, kérdezi, de én azonnal azt válaszolom, hogy semmi szükség rájuk, ide aztán ne, ura vagyok a helyzetnek, ami persze hazugság. Nem is értem, miért ezt mondtam, gondolom reflex a kamaszkoromból.
Kiszállok a kocsiból, odamegyek az emberhez, aki az imént beszélt hozzám. Nem érti, mit csináltam, mondja ő, fékezett, azért rohantam bele, válaszolom én, mire elkerekedik a szeme: senki nem fékezett, én rohantam bele. Próbálok emlékezni, de csak az utolsó másodperc villog már századjára, közeledik egy fekete kocsi fara, satufék, a lányom sikít, légzsák, puskaporszag. Mondom neki, de fékezett. Aztán rájövök, hogy ez az én hibám, nem kellene gyerekeskedni, ezt olvastam ezer helyen, hogy ha hibázunk, akkor ismerjük el, elegem van nekem is a hárító típusból. Hát tessék, most megmutathatom, mennyire karakán vagyok. Lehajtom a fejem, az én hibám, mondom, elnézését kérem. Meghökken, hogy nem alakoskodom, kezet ad, jól-vagyok-e, kérdi. Nem vagyok jól, felelem. Egy barátom hív, hol járunk, mennénk a farmra, állatokat simogatni Fife országrészbe. Nem megyek, mondom, totálkáros a kocsim, és nem alkalmas, ijedten kérdezi: hol vagyok? Leteszem.
Ekkor áll össze, mit is csinálunk itt.
Már vagy öt perce tart a sztori, a női hang megint beszél a kocsiból, odaszaladok, mondom neki, semmi gond, nem kell rendőr.
Ritát hívom, a feleségem, aki akart egy napot, mert állásinterjúra készül, tanár szeretne lenni, és megkért, menjünk el egy napra, csendet szeretne. Hívom, azt hiszi, viccelek. Nagyon szégyellem magam, mondom neki, de ez van. Néma csend a telefonban, sírni kezd. Ezzel elment az állás, mindketten tudjuk, de a család jól van, mondom, de ez nem igaz.
Egy másodperc alatt dőlt össze minden.
Rita mondja, hogy azonnal indul valakivel. Hívom az autómentős szerelőnket, hallja a hangomon, baj van, elkezdek rimánkodni, mondja, nem dolgozik, de egy embere már indul is. Felhívom még egy barátunkat is, akihez mentünk volna, Ő is megdöbben. Leteszem. Azt hiszem, mindent megcsináltam, nem tehetek többet, leülök a gyerekek mellé az út mellett, messze a kocsitól, nagyon nagy a leállósávban lévő kocsi esélye újabb balesetre. Olvastam. A másik kocsi, amely érthetetlen okokból nem tört össze, olyan, mintha, nem is neki, hanem egy láthatatlan falnak mentem volna, átadja az elérhetőségét és elhajt. Nem hiszem el, de simán elhajt, nem lett bajuk, ami egyrészt örömteli, másrészt felfoghatatlan.
Húsz perc múlva befut Rita, Artur barátunkkal, megölelnek. Rita mondja, egy-egy, semmi baj, már ő is totálkárra tört egy kocsit évekkel ezelőtt, eddig ugrattam vele, innentől kezdve nem beszélünk róla. Simogatnak, hogy minden oké, már majdnem sírok, folyamatosan az utolsó másodpercet látom, ezredjére. Trauma.
Sok volt nekem ez a fél év. Megtámadtak novemberben, húsztagú banda, aztán az étteremben az abuzív főnököm gonoszkodásai, aztán a Magyarországon töltött öt nap, ahol találkoztam a rideg magyar valósággal, megannyi ismerősöm pokoli hangulatával. Ezt követte a hazatérés a repülővel, egy pirosriasztású viharban, amikor majdnem lezuhantunk, s végül az állásváltoztatás és ez a baleset, kezdek letérdelni.
Eszembe jut, mi lett volna, ha bárkinek baja esik. Ekkor kezdek el sírni.
Fiam simogat, mondja, apa sír. A Down-szindrómások maximális ölelésével vigasztal.
Ettől jobban leszek.
Jön az autómentő, hamarabb elvontat, mint a zsaruk kiérnek, nagyon kellene még pár büntetőpont a jogsiba, megkoronázná a napunkat, de legalább ennyi sikert beírhatok a naplómba. Ülök a tréleren, a sofőr a mobilján levelez. Ő az autómentős. Legalább lettem volna részeg, vagy a mobilommal játszom, vagy zenét keresek a magnóban, de én az utat néztem, vezettem, s mégis velem történt, itt meg a hivatalos mentőszolgálat, és ő játszik a telón száztíznél, nincs igazság. Arra gondolok, lehet csak álmodom, de tudom, ez a valóság, ha valami baj történik, mindig arra gondolok, ez csak álom, ám igen ritkán derült ki eddigi életem alatt, hogy nem a valóságban csücsülök.
Megannyi hibát követünk el az életben. Megannyi törött pohár, elveszett barát egy szerencsétlen vicc miatt. Elbaltázott randevú, sikertelen vizsga, pár százalék a nyelvvizsgán, szög a futócipő talpában, megbántott szomszédok, éhen halt guppi az akváriumban, amit elfelejtettünk megetetni. Elütött mókus, ki nem fizetett számla, meg nem locsolt fikusz, otthon hagyott útlevél a repülőtéren. Elfelejtett dátum, ki nem fizetett adósság. Valakinek a lábára lépni. Rossz vonat, amire felszálltunk, átaludt állomás, fel nem hívott Nagymamám, véletlenül kiöntött vacsora. Hibák ezrei, bár Churchill mondta, sosem hibáztam, csak kaptam egy új, gyakorlási lehetőséget az élettől. És akkor jön egy hiba, a huszonnyolc-milliomodik, csak ez most nagyon látszik. Mitől súlyosabb ez, mitől vagyok ártalmasabb, vétkesebb?
