Izgatottan indult a koncertre Mike nevű haverjával a tizenkilenc éves Scot Halpin (1954‒2008). Nemrég költözött Kaliforniába szerencsét próbálni. Kedvenc tengerentúli zenekara lépett fel, a The Who. Az őrülten népszerű, fékezhetetlen angolok, akik azt üvöltötték, hogy meg akarnak halni, mielőtt megöregszenek, és nevezetes daluk, a My Generation végén néha darabokra törték a hangszereket. A fiúk már két órával a meghirdetett kezdés előtt ott toporogtak a San Francisco melletti Cow Palace nézőterén, közvetlenül a színpad előtt.
A banda belevágott. Nagyrészt vadonatúj nagylemezük, a Quadrophenia (1973) szerzeményeit játszották. Jól is ment a buli egy órán keresztül, de akkor… A dobos, Keith Moon hirtelen elvesztette a ritmust, és lefordult a székről. Nagy nehezen betámogatták az öltözőbe, próbálták észhez téríteni hideg zuhannyal és kortizoninjekcióval. Súlyosan politoxikomán volt, váltogatta a drogokat a turnékon is, túlpörögve szállodai szobákat vert szét. Ám ezúttal „elefántnyugtatót”, azaz ketamintablettákat öblített le fél üveg brandyvel.
Félórás kényszerszünet után megpróbált ugyan visszadülöngélni a hangszeréhez, de hiába, dobolni már nem bírt. A gitáros Pete Townshend a mikrofonhoz lépett, bocsánatot kért, mondván, szegény Keith „evett valamit, amit nem kellett volna”. Újabb kínos pillanatok következtek. A maradék trió zenélni kezdett, ütős híján csörgőn rázta a taktust az énekes Roger Daltrey. Azután Townshend akkor megint a közönséghez fordult, és azt kérdezte: „Tud valaki dobolni? Úgy értem, van itt egy igazán jó dobos?”
Scotnak szempillantásnyi esélye sem maradt tiltakozni. Mike barátja tüstént felkiáltott az első sorban, őrá mutogatva. Scot tényleg lelkesen püfölte a dobokat odahaza, kis iowai városkájukban, de csak kedvtelésből, ráadásul a költözés óta gyakorolni sem tudott. Álomszerű önkívületben hagyta, hogy felsegítsék a reflektorfénybe, odaültessék a profi szerkóhoz. John Entwistle basszusgitáros mosolyogva megszorította a kezét, Townshend pedig bátorítóan odaszólt neki: „Fog az menni. Majd én vezetlek.”
Fogta a dobverőt, és egy-két-há’-négy: már szólt is a blues, a legendás Howlin’ Wolf egyik nótája. A tinédzser állta a sarat. Tizennégyezer néző előtt három számot játszott végig a The Who-val – az első kettőt, amit ismert, igazán ügyesen. A végén együtt, összekapaszkodva hajolt meg a három világsztárral, azok elismerőleg lapogatták a vállát. A tömeg tombolt. Utóbb úgy mesélte, fel sem fogta igazán, ami történik vele. Mike-kal ehettek-ihattak a backstage büféjében, még az útra is kaptak kaját. Azután szépen hazamentek.
Scot Halpin aznap este, 1973. november 20-án mintha csak Andy Warhol emlékezetes jóslatát váltotta volna valóra: tizenöt percre lett híres. Később békés, bár nem éppen csöndes életet élt egy rockkocsma üzletvezetőjeként. Meghalt ötvennégy évesen, mielőtt megöregedett volna. De addig még sokat örömzenélt a haverokkal, jobbára gitáron. Dobolni többé már nem dobolt – azt a csúcson fejezte be, ahogyan a legnagyobbakhoz illik.