Mái Attila: Az aszimmetrikus arcú lány

H. hajnalban kel, kávé, cigi, fogmosás. Öltözködés közben azon gondolkodik, ma hogyan oldja meg, milyen nehézségekbe fog ütközni, például hányszor próbálják majd felpofozni. Nem ő választotta ezt a feladatot, eszébe sem jutna hasonló. Bármikor abbahagyhatná, kiszállhatna, valami mégis arra készteti, hogy folytassa. Mindenesetre bármennyire fárasztó és lélekölő, mindennap nekiveselkedik, pedig nem ellenőrzi senki sem. Furcsa munka ez, mert leginkább munkának nevezhető, kifejezetten nehéz munkának, bár pénzt nem kap érte.
Van ez az aszimmetrikus arcú lány, aki, ha letakarja az arca bal felét, és csak az arca jobb oldala látszik, akkor csábító, édes, mégis finom és elegáns nő néz vele szembe. Ha az arca jobb felét takarja le, akkor pedig egy neurotikus, bizonytalan, csalódott és szomorú nő. Janus, a kétarcú isten jut eszébe a lányról. Talán ezért is vállalta ezt a roppant megterhelő feladatot, ami munka. Ahogy már mondtam, H. mindennap hajnalban kel, kávé, cigi, fogmosás, gyorsan felöltözik, semmi flanc, melegítőnadrág, sportcipő, kapucnis felső, bomberdzseki, és rohan át a szomszédos utcába, ahol az aszimmetrikus arcú lány lakik. A lány korán indul munkába, egy közeli állatvédő-alapítványnál dolgozik, elsősorban adminisztratív feladatokat lát el, de az állatorvosi egyetem első öt szemeszterén tanultakat sikerrel alkalmazza, ha elhanyagolt, sérült, utcára kidobott házi kedvenceket kell sürgősen ellátnia.
Ma az adóhatóságtól kapott egyenlegközlő levelet teszi H. a belső zsebébe, a szokásos optimizmussal, hátha még jó lesz valamire. Átrohan a hajnali utcán, öt perccel korábban érkezik a ház elé, mint ahogy az aszimmetrikus arcú lány indul otthonról. A konyhában világos van, a lány éppen a kávéscsészéjét mosogatja el. H. áll a járdán a hidegben a kandeláber alatt, egy cigi még belefér, gépiesen szívja, megkönnyebbülve fújja ki az utolsó slukkot, ránéz az órájára. Tizenhét másodperc múlva a konyhában már nem világít a lámpa, hamarosan nyílik a bejárati ajtó, kilép az aszimmetrikus arcú lány, neki ezzel elkezdődik a munkaideje, elkezdődik mindaz, amiért idejött.
A feladat ott visszhangzik a fejében, ráadásul a lány vékony, esengő hangján, aki azt kéri tőle, hogy tartsa üresen az utcákat a számára. Igen, ez a feladata, üresen tartani az utcákat, amíg a lány beér a munkahelyére. Huszonhárom perc odafelé, huszonkilenc hazafelé. Hazafelé azért tart hat perccel tovább, mert az aszimmetrikus arcú lány megáll egy kétemeletes, sötétbordó társasház előtt, egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. H. megszámolta, minden alkalommal száznyolcszor billeg jobbra és száznyolcszor balra, utána elővesz a táskájából egy rózsaszín francia borítékot, a szívéhez szorítja, majd bedobja a legalsó postaládába.
A feladat első hallásra egyszerűnek tűnik, pedig roppant összetett, átlag feletti problémamegoldó képességet kíván, hatalmas adag türelmet és egy megvilágosodott buddhista szerzetes idegrendszerét. Kilép az aszimmetrikus arcú lány a házból, kulcsra zárja az ajtót, elindul jobbra a tér irányába. Öt másodperc, vagyis nyolc és fél méter múlva máris találkozna az első emberrel, pontosabban az újságkihordó fiúval, aki építésznek tanul, kedd és csütörtök este pedig online nyelvórákat vesz, ugyanis szerelmes. A barátnője olasz származású, örökbe fogadták a nevelőszülei, akik gazdag régiségkereskedők, és sokkal jobb partit szántak a nevelt lányuknak, mint az újságkihordó fiú. De az olasz lány szereti a fiút, rajong érte, mert gyönyörűen mondja, hogy bellissimo, több reneszánsz verset ismer, mint a nevelőapja, jobb rizottót főz, mint a nevelőanyja, figyelmes, ugyanakkor szenvedélyes az ágyban, ráadásul vele képzeli el a jövőjét. Kora hajnalban kel a fiú, hogy a város másik felében kihordja a reklámújságokat, mielőtt bemegy az egyetemre, hétvégenként pincérkedik egy eltúlzott szilikon testrészekkel zsúfolt szórakozóhelyen. Saját lakásra gyűjtök, családi fészekre kettőnknek, casa per entrambi, mondja esténként fáradtan az újságkihordó fiú az olasz lánynak. Hozzáteszem, H. egész könnyen megússza a mai találkozásukat, szemszárazságra hivatkozva megkéri, menjen át vele a túloldalra a kandeláber alá, és segítsen elolvasni a pislákoló lámpa fényében, hogy milyen levelet küldött neki az adóhatóság. Az újságkihordó fiú készségesen felolvassa a levél tartalmát, az egyenleg összegét, kissé megemelve a hangerejét, kétszer is hangsúlyozza. Ezalatt az aszimmetrikus arcú lány a túloldalon halad szépen tovább a munkahelyére.
H. kezet fog búcsúzásként az újságkihordó fiúval, megköszöni a segítséget, majd az aszimmetrikus arcú lány után rohan, továbbra is a túloldalon maradva. Mikor utoléri, átlósan átfut az úttesten, fel a járdára, közben azon gondolkodik, hogyan szerelje le a terepjárójából kikecmergő, meglehetősen túlsúlyos, nyugdíjba vonult pankrátornőt. A pankrátornő múlt hónapban temette el az anyját, azt mondja, azóta a vércukorszintje stabilizálódott, fogyott hat kilót, ami ránézésre egyelőre nem különösebben látszik. A pankrációt a diabétesz miatt kellett abbahagynia, pedig várt még rá két bajnoki meccs, meglehetősen zsíros apanázzsal. De sajnos zsibbad a lába, bizsereg a karja, ami néha áramütésszerűen következik be, ilyenkor megbillen az egyensúlya, de az is előfordult már, hogy emelésnél kiesett a kezéből az ellenfele, akinek emiatt eltört a kulcscsontja. H. odaugrik az autóhoz, segít kiszállni az expankrátornőnek, a könyökénél fogva emeli a súlyos testet, miközben a nő mosolyogva köszönetet rebeg, acetonszag lengi körül őket. H. ma különösen szerencsés, a nő közvetlenül a házuk előtt parkolt le, már nyitja is neki a kaput, udvariasan betessékeli a lépcsőházba, átveszi tőle a kitömött bevásárlószatyrokat, rögtön nyomja a hívógombot a liften. Közben megtudja, hogy a nyugdíjazott pankrátornő tegnap orvosnál volt, elmeséli, hogy a veséje rakoncátlankodik, több vizet kell innia az orvos javaslatára, és fogynia legalább tizenöt kilót. Hát ilyen kövér vagyok én, kérdezi a nő, H. csóválja a fejét, azt hazudja, szerinte öt kilót bőven elég lenne leadni. Mielőtt becsukódik a liftajtó, H. gyorsan benyújtja a nyugdíjas pankrátornőnek a nehéz szatyrokat, aki azokat a feje felett lóbálva, integetve búcsúzik el tőle.
H. rohan vissza az utcára, az aszimmetrikus arcú lány már elhaladt a ház előtt, kiront a kapun, jobbra néz, nagyjából tizenhét méter hátrányt kell behoznia. Mielőtt utoléri a lányt, fejére húzza a kapucniját, elfordítja az arcát, amikor megelőzi őt, majd rohanni kezd, várja a következő feladat. Észreveszi a sarkon beforduló írót, felismeri a kalapjáról és a mellette sétáló fekete puliról. Néhány pillanatra megtorpan, az íróval eddig mindig akkor találkozott, amikor már hazafelé tartott, miután az aszimmetrikus arcú lány megérkezett a munkahelyére. Valamiért korábban hozta le a kutyát sétálni, villan át H. agyán. Lehúzza a fejéről a kapucnit. Az íróról semmit sem tud, soha nem beszéltek, eddig csak köszönésképpen biccentettek egymás felé, tulajdonképpen az sem biztos, hogy író, gondolja, és gyorsabban kezd futni. Már csak három lépés választja el őket, amikor H. hangosan köszön, közelebb megy, kezet nyújtva bemutatkozik, lihegve megkérdezi, megsimogathatja-e a kutyát, nem, válaszolja a kalapos férfi, H. zavartan mosolyog. Ácsorognak a járdán, H. háttal áll a feléjük tartó aszimmetrikus arcú lánynak, érzi, ahogy közeleg, gyorsan fogy az ideje, azonnal cselekednie kell. Maga író, kérdezi a kalapos férfitól, aki nem válaszol, csak néz rá gyanakodva. Honnan tudja, honnan ilyen jól értesült, ki a fene küldte magát, kérdez vissza dühösen. H. annyit válaszol, csak megérzés volt, ne haragudjon, uram. Valaha író voltam, igazán jó író, ordítja a kalapos férfi, de már nincs mit mondanom, kifogytam a szavakból, a legtöbbet már el is felejtettem, vén, húgyagyú lettem, de mi köze van magának ehhez, takarodjon az utamból, kiáltja, majd nagyot ránt a pórázon, a puli felnyüszít, átsietnek a túloldalra. Bocsánat, kiáltja utánuk H. majd hátranéz, az aszimmetrikus arcú lány csak pár lépésre jár, H. gyorsan megfordul, megkönnyebbülve rohanni kezd.
H. a hátralévő szakaszon már csak egyszerűbb feladatokkal találja magát szemben. Könnyedén rávesz egy babakocsival kocogó fiatal nőt, hogy fusson inkább a túloldalon, ott kevesebb a kutyagumi, egyébként is épp most veszett össze egy felelőtlen ebtulajdonossal, szívesen átkíséri az úttesten, ha gondolja. A fiatal nő megigazítja a copfját, hagy néhány másodpercnyi időt, hogy H. megcsodálhassa karcsú nyakát, miközben átmennek a túloldalra. Panaszkodik, mennyire szánalmas a környék, nincsenek szórakozóhelyek, pedig az anyja hétvégenként elviszi magával a gyereket, mert imád unokázni, ő pedig otthon unatkozik. Nem ismer valami izgalmas helyet, kérdezi, H. nemmel válaszol, és siet tovább, mert még át kell csalogatnia a túloldalra azt a Balbo-szakállas aranyifjút, aki kizárólag fotómodell lányokkal barátkozik, mert a szülei egyre jobban gyanakszanak a szexuális orientációját illetően, azt a teológiatanárt, aki nem tud szabadulni a gondolattól, amit egy kirakatban olvasott, miszerint az elkövetett hibáinknak idővel nemcsak súlya van, hanem árnyéka is, illetve azt a szőkített hajú amerikai festőművésznőt, aki évek óta tudja, hogy a csalódás az álmodozó adója, mégis attól lelkesedik a leginkább, amit még nem kapott meg.
Ezzel a reggeli műszak véget ért, H. elégedetten tart hazafelé, tapogatva keresgéli a cigarettát a zsebeiben, rágyújt, sorra tűnnek fel agyában a műszak alatt látott arcok. Amikor gondolatban az íróhoz ér, meglátja a túloldalon, de már nincs vele a puli, áll a zebra előtt, hangosan füttyent, leint egy taxit. Mielőtt beszáll, leveszi a kalapját, a melléhez szorítja, pontosan ugyanúgy, ahogy a Janus-arcú lány a rózsaszín francia borítékot, amikor megáll fél hat után négy perccel a sötétbordó társasház előtt.