Hé, cowboy! – kiált ki az ablakon a kassza mögött ülő farmerblúzos, dús keblű Jessy Fergusson, a Western Frontier Pub üzemeltetője, mikor Arp Schiffer nyereggel a vállán elhalad előtte. – Nem jössz be?
Schiffer leteszi a felszerelést a korlátra, üdvözlésképp megérinti piros szalagos barna Stetson-kalapjának karimáját, majd megigazítja kockás inge gallérját, és megrántja bőrmellényét. Közben most is megállapítja, hogy Jessy úgy jó, ahogy van. Arca, hasa meghúsosodott az asszonyélet delelőjére érkezve, mint ahogy megtörténik ez Észak-Nebraska szövetségi állam majd minden kertvárosi hölgyével, de a puha kontúrok hívnak: „Bújj hozzám!”
Jessy férje a télen jéghorgászni ment a Missourira. Nem tért vissza. A lék szegélyén kétségbeesett kaparás nyomai látszottak. Ennyi maradt belőle. Meg egy horgászbot és egy üres whiskey-s üveg.
– Majd talán benézek egy burgerre. Most szusszannom kell.
– Ugyan, Arp, a te erőd kifogyhatatlan!
– Öregszem.
– A legjobb korban vagy.
– Sajnos tévedsz. 1901. január elsején születtem, és most 1971 van. Hetven vagyok.
– Hihetetlen.
– Hihetetlen.
És tényleg az. Nem jó belegondolni, de elnémulnak, így nyilvánvaló, hogy megakadt bennük ez a gondolat.
– Szóval… – folytatja Jessy bizonytalanul, mert nem jó a bevezetés ahhoz, hogy előjöjjön a farbával – én úgy számítottam… ma este felmegyünk hozzád – és a dús keblű nő Schiffer hónapos szobájának irányába bök a homlokával.
Schiffer benyúl az ablakon, érdes kezével megsimogatja Jessy arcát, aki behunyja a szemét, és megcsókolja a férfi ujjait.
– Jessy, te folyton incselkedsz!
– Egy özvegynek ez marad.
– Meséltem már neked Bagdadról.
– Ahol a kis Szindbád felnőtt.
– Volt ott egy eunuch. Őrként kezdte a kormányzó háremében, majd bordélyházat és ékszerüzletet nyitott.
– Kettő az egyben?
– Nem. Az üzlet Bagdad óvárosában volt, az Al-Khulafa-mecsetnél, a lányok pedig a Tigris egyik holtága mellett fogadták a vendégeket. Ez az eunuch azt mondta, minden jót annak köszönhet, hogy megfosztották a férfiasságától. Így lehetett háremőr, így gyűjthetett pénzt a saját vállalkozására, hiszen nem költötte el asszonyra, családra, és ezért tud józan fejjel uralkodni a lányok fölött. És még ráadásképp nem nyomasztja az időskori tehetetlen…
– Ki ne mondd!
De Schiffer már kimondta. Félig. És ez megkönnyebbülés. Mintha levetné magáról a felelősséget: „Én szóltam előre!”
– Drága, Jessy, én jó, ha hetente… egyszer boldoggá tudlak tenni.
– Egy egész életre boldoggá tudnál tenni! Ha feleségül vennél!
– Hogy aztán megint özvegy legyél?
Hónapos szoba nemigen lehet otthonos. Schiffer franciaágyának fejtámláján felkunkorodik a műanyag szegőszalag. A polcokon is felkunkorodna, ha az exnyomozó nem tépte volna le őket. A cserepes gumikaktuszokat meghagyta. Azok fogják közre a könyveit, melyek többsége pszichológiai mű.
(Az Amerikában nagyra tartott Ferenczi Sándortól A kis Árpád volt az első lélekelemző írás, amit olvasott. Épp amikor újra megrohanták bagdadi gyermekkorának emlékei. Bár a folyóközi Szindbád-Schiffer Árpád nem rajzolt folyton kakasokat, nem gyűjtött kakasbábukat, szobrocskákat, nem énekelt kakasos dalokat – „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” – és nem kukorékolt napestig, mint a Ferenczit meglátogató kis Árpád, de őt is félelemmel teljes tisztelettel töltötte el a baromfiudvar királya, és ő is bizsergető élvezettel tapogatta a konyhaasztalon elvágott nyakkal, megkopasztva kiterített szörnyet. Schiffer próbált visszaemlékezni egy kisgyermekként elszenvedett kakastámadásra. Hiába. De a Ferenczi-tanulmány után erősödött benne az érdeklődés a lélek labirintusa iránt.)
A falon bekeretezve megkopott magazinnyomatok. Prériéletképek. Bölények, vadjuhok, sátrat felállító, békepipát szívó, naptáncot járó indiánok. Mintha egy ügyes pingáló egyesítette volna George Catlin részletező realizmusát és Monet villódzó színeit.
Van a szobában egy ormótlan, lábaitól megfosztott tévészekrény tévével és egy még ormótlanabb ruhásszekrény. És minden, még a fal is, sőt az egész épület – farostlemezből. Ez meglepte a frissen Amerikába érkezett exnyomozót. Nyárligeten az húzta fel olcsó lécből, farostból a gazdasági udvar épületeit, akinek nem volt pénze megfizetni a téglakereskedőt.
Schiffernek az az érzése, jön egy szélvihar, és elfújja az egész épületet, az egész várost, Poplarwoodsot.
A sivár szobában a könyveken túl most még valami feldobja Schiffert. Jessy. Aki nem bújt be aktus után a paplan alá.
Schiffer ösztönösen kinéz az ablakon, mintha közönséget keresne teljesítményéhez. A pub udvarán furgonokat lát, mögöttük Rustyt, a foltos musztángját, amögött az országutat egy óriásplakáttal. A plakáton ő maga látszik gitárral a kezében.
ARP SCHIFFER, A SZIBÉRIAI COWBOY
– olvasható a felirat. És alatta két koncerthelyszín. Régen lejárt időponttal.
Először „A cowboy Szibériából” – így nevezték Arp Schiffert Észak-Nebraska bulvárlapjai, majd „Szibériai Cowboyra” rövidítették, bár most nem Szibériában működik.
– Tetszel magadnak? – kérdi tőle Jessy.
– A hirdetés árát a gázsimból vonták le.
– Az nem számít.
– Számít. Alig kaptam valamit.
– De sztár vagy.
– Sztár a fenét! A magyar kiejtésemet kinevezték szibériai kiejtésnek, és kreáltak belőlem egy majmot.
– Azt már kinőtted. Tudsz énekelni és gitározni. Zenész vagy. Sztár.
– Egy sztár Cadillackel jár.
– Egy countrysztár lovon mutat jól.
– Nem fotózás, hanem munka miatt szálltam megint nyeregbe.
– Elszegődtél egy ranchra?
– Elmore Davishez. Marhahajtásra.
– Azt hittem, tehervagonokban viszik már a jószágokat a keleti partra.
– Davis egyik gulyája Pipestone-nál legel. Onnan öt nap hajtásra van az első teherpályaudvar.
– Mennyit ígért Davis?
– Egy ezrest.
– Öt napért az szuper pénz!
– Vedd számításba azt a hetet, amíg lóháton elérünk Pipestone-ba.
– Ki fogod bírni.
– Nem is arról van szó…
– Hányan lesztek?
– Álomlátó-Dickinson és Hunyadi jön még.
– Két bolond. Jobb társakat nem találtál?
– Hunyadi szervezte a csapatot, ő kapta a megbízást Davistől.
Az amerikaiak szeretik a hamburgert, de szégyellik ezt, ezért fitymálják. Schiffer hangoztatja, hogy imádja a hamburgert. Ha jó benne a húspogácsa, vagyis a legolcsóbb inas, faggyús marhahúsból készül, van benne nyers és égett rész, és van benne egy kevés sertésszalonna, hogy tocsogjon a szaftban. Kell még só, bors és egy zöldfűszer. Amit most eszik az exnyomozó, az éppen megfelelő. Ahol mindig jó a hamburgerpogácsa, az Szibéria, de a szibériaiak ezt nem tudják, mert ők bifszteknek hívják, aminek persze semmi köze az amerikai beefsteakhez.
Schiffer egyetlen korty sört ivott. Kell hogy csússzon az étel, de ha érzékei telítődnek a sör keserű ízével, nem fog érvényesülni a hamburger fenségesen barbár nyersesége.
Az exdetektív lehunyt szemmel tátja a száját, amikor a nevét ordítják a mikrofonba:
– Arpot, Arp Schiffert akarjuk! Poplarwoods countrysztárját, a Szibériai Cowboy, aki valójában magyar, bár Bagdadban, vagyis Perzsiában élte le az élete nagy részét, és ott alapított magánnyomozó-irodát – sorolja a sok sületlenséget Big Ben, a pub kicsiny színpadán esténként fellépő Monsters trió (gitár, basszusgitár, dob) gitárosa és vezetője.
– Enni akarok! – bődül el Schiffer, mire felnevet a pub közönsége, és most már mindannyian a fellépést követelik. Éhesen létezni is nehéz, nemhogy énekelni, viszont a Monsters Schiffer kísérőzenekara, tartozik nekik egy fellépéssel.
(Meg pénzzel is. Amit majd akkor tud megadni, ha ő is megkapja a menedzserüktől a szerény lemezeladás utáni járulékát, amit az majd akkor tud teljesíteni, ha a hanglemez-nagykereskedő megadja a tartozását.)
Schiffer enged, nyakába kapja a dobgitárt, ami nincs bedugva, de mindegy is, mert a többi hangszer úgyis elnyomná, és beállítja ujjait az első moll akkordhoz. (Schiffer nem sokat tud művelni egy gitárral, de azt biztosan: akkordfogás, akkordváltás.)
– Hölgyeim és uraim! Arp barátunk vajon miről fog énekelni? – teszi fel Big Ben a költői kérdést a közönségnek, majd Schifferhez fordul. – Miről fogsz énekelni, Arp?
– A hazámról.
– Következzen hát a dal. Egy, két, há…
Az elvesztett haza – The lost country. Ez a dalt énekli Arp Schiffer. Szibériáról szól. Ami nem kontinensrész, hanem egy kontinens. Egy világ. Egy univerzum. És az exdetektív most megénekli a Bajkál partján nyársra húzva pirosló omult meg az NKVD-lágerekben a lágernyikok csajkájába vetett muharköleskását. A tajga nyári forróságát, mely tüzet fakaszt az avarban, és a sztyeppe téli hidegét, mely márvánnyá keményíti az arcot. Megénekli a szibériai állatokat, a tevét, a szajgát, a hajnagot, a tarbagánt. A nyári rovarzúgást és a vörösfenyő-rengeteg havas csendjét. És a sarki fényt. Amit ő sosem látott. Pervijplán, Burjátia délebbre volt.
– A helyi libák bepisiltek a gyönyörtől – veregeti meg Jessy a hamburgeréhez visszatérő Schiffer vállát –, még mindig nem hiszed, hogy sztár vagy?
– Itt sztárnak lenni… – Schiffer észbe kap, ez a hely Jessy mindene, megbántaná, ha leszólná. – Igazad van, csillag vagyok. Csak éppen hullócsillag.
