Amerika;nyomozás;regény;country zene;Csabai László;

Csabai László: Előjáték a Földön (Részlet a Szindbád Amerikában című regényből)

Csabai László népszerű nyomozója, Szindbád-Schiffer az NSZK-ból Amerikába érkezik, és countryénekesként éli az életét Észak-Nebraskában. Egy nap megbízást kap, és road movie-hoz hasonló utazás kezdődik, melynek során kiderül: a környéken sorozatgyilkost keres a rendőrség és az FBI, ezért szükségük van Szindbád tudására is. A Szindbád Amerikában nem csak a nyomozásról szól: feltárul benne a Közép-Nyugat történelme, az 1970-es évek Amerikája, az indiánok és a fehérek viszontagságos együttélése, és felbukkannak magyar-amerikaiak az emigránsok egymást követő generációiból. S közben a történet westernparódiából thrillerbe fordul… A regény április 1-jén a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg.

Hé, cowboy! – kiált ki az ablakon a kassza mögött ülő farmerblúzos, dús keblű Jessy Fergusson, a Western Frontier Pub üzemeltetője, mikor Arp Schiffer nyereggel a vállán elhalad előtte. – Nem jössz be?
Schiffer leteszi a felszerelést a korlátra, üdvözlésképp megérinti piros szalagos barna Stetson-kalapjának karimáját, majd megigazítja kockás inge gallérját, és megrántja bőrmellényét. Közben most is megállapítja, hogy Jessy úgy jó, ahogy van. Arca, hasa meghúsosodott az asszony­élet delelőjére érkezve, mint ahogy megtörténik ez Észak-Nebraska szövetségi állam majd minden kertvárosi hölgyével, de a puha kontúrok hívnak: „Bújj hozzám!”
Jessy férje a télen jéghorgászni ment a Missourira. Nem tért vissza. A lék szegélyén kétségbeesett kaparás nyomai látszottak. Ennyi maradt belőle. Meg egy horgászbot és egy üres whiskey-s üveg.
– Majd talán benézek egy burgerre. Most szusszannom kell.
– Ugyan, Arp, a te erőd kifogyhatatlan!
– Öregszem.
– A legjobb korban vagy.
– Sajnos tévedsz. 1901. január elsején születtem, és most 1971 van. Hetven vagyok.
– Hihetetlen.
– Hihetetlen.
És tényleg az. Nem jó belegondolni, de elnémulnak, így nyilvánvaló, hogy megakadt bennük ez a gondolat.
– Szóval… – folytatja Jessy bizonytalanul, mert nem jó a bevezetés ahhoz, hogy előjöjjön a farbával – én úgy számítottam… ma este felmegyünk hozzád – és a dús keblű nő Schiffer hónapos szobájának irányába bök a homlokával.
Schiffer benyúl az ablakon, érdes kezével megsimogatja Jessy arcát, aki behunyja a szemét, és megcsókolja a férfi ujjait.
– Jessy, te folyton incselkedsz!
– Egy özvegynek ez marad.
– Meséltem már neked Bagdadról.
– Ahol a kis Szindbád felnőtt.
– Volt ott egy eunuch. Őrként kezdte a kormányzó háremében, majd bordélyházat és ékszerüzletet nyitott.
– Kettő az egyben?
– Nem. Az üzlet Bagdad óvárosában volt, az Al-Khulafa-mecsetnél, a lányok pedig a Tigris egyik holtága mellett fogadták a vendégeket. Ez az eunuch azt mondta, minden jót annak köszönhet, hogy megfosztották a férfiasságától. Így lehetett háremőr, így gyűjthetett pénzt a saját vállalkozására, hiszen nem költötte el asszonyra, családra, és ezért tud józan fejjel uralkodni a lányok fölött. És még ráadásképp nem nyomasztja az időskori tehetetlen…
– Ki ne mondd!
De Schiffer már kimondta. Félig. És ez megkönnyebbülés. Mintha levetné magáról a felelősséget: „Én szóltam előre!”
– Drága, Jessy, én jó, ha hetente… egyszer boldoggá tudlak tenni.
– Egy egész életre boldoggá tudnál tenni! Ha feleségül vennél!
– Hogy aztán megint özvegy legyél?
Hónapos szoba nemigen lehet otthonos. Schiffer franciaágyának fejtámláján felkunkorodik a műanyag szegőszalag. A polcokon is felkunkorodna, ha az exnyomozó nem tépte volna le őket. A cserepes gumikaktuszokat meghagyta. Azok fogják közre a könyveit, melyek többsége pszichológiai mű.
(Az Amerikában nagyra tartott Ferenczi Sándortól A kis Árpád volt az első lélekelemző írás, amit olvasott. Épp amikor újra megrohanták bagdadi gyermekkorának emlékei. Bár a folyóközi Szindbád-Schiffer Árpád nem rajzolt folyton kakasokat, nem gyűjtött kakasbábukat, szobrocskákat, nem énekelt kakasos dalokat – „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni” – és nem kukorékolt napestig, mint a Ferenczit meglátogató kis Árpád, de őt is félelemmel teljes tisztelettel töltötte el a baromfiudvar királya, és ő is bizsergető élvezettel tapogatta a konyhaasztalon elvágott nyakkal, megkopasztva kiterített szörnyet. Schiffer próbált visszaemlékezni egy kisgyermekként elszenvedett kakastámadásra. Hiába. De a Ferenczi-tanulmány után erősödött benne az érdeklődés a lélek labirintusa iránt.)
A falon bekeretezve megkopott magazin­nyomatok. Prériéletképek. Bölények, vadjuhok, sátrat felállító, békepipát szívó, naptáncot járó indiánok. Mintha egy ügyes pingáló egyesítette volna George Catlin részletező realizmusát és Monet villódzó színeit.
Van a szobában egy ormótlan, lábaitól megfosztott tévészekrény tévével és egy még ormótlanabb ruhásszekrény. És minden, még a fal is, sőt az egész épület – farostlemezből. Ez meglepte a frissen Amerikába érkezett exnyomozót. Nyárligeten az húzta fel olcsó lécből, farostból a gazdasági udvar épületeit, akinek nem volt pénze megfizetni a téglakereskedőt.
Schiffernek az az érzése, jön egy szélvihar, és elfújja az egész épületet, az egész várost, Poplarwoodsot.
A sivár szobában a könyveken túl most még valami feldobja Schiffert. Jessy. Aki nem bújt be aktus után a paplan alá.
Schiffer ösztönösen kinéz az ablakon, mintha közönséget keresne teljesítményéhez. A pub udvarán furgonokat lát, mögöttük Rustyt, a foltos musztángját, amögött az országutat egy óriásplakáttal. A plakáton ő maga látszik gitárral a kezében.

                                         ARP SCHIFFER, A SZIBÉRIAI COWBOY

– olvasható a felirat. És alatta két koncerthelyszín. Régen lejárt időponttal.
Először „A cowboy Szibériából” – így nevezték Arp Schiffert Észak-Nebraska bulvárlapjai, majd „Szibériai Cowboyra” rövidítették, bár most nem Szibériában működik.
– Tetszel magadnak? – kérdi tőle Jessy.
– A hirdetés árát a gázsimból vonták le.
– Az nem számít.
– Számít. Alig kaptam valamit.
– De sztár vagy.
– Sztár a fenét! A magyar kiejtésemet kinevezték szibériai kiejtésnek, és kreáltak belőlem egy majmot.
– Azt már kinőtted. Tudsz énekelni és gitározni. Zenész vagy. Sztár.
– Egy sztár Cadillackel jár.
– Egy countrysztár lovon mutat jól.
– Nem fotózás, hanem munka miatt szálltam megint nyeregbe.
– Elszegődtél egy ranchra?
– Elmore Davishez. Marhahajtásra.
– Azt hittem, tehervagonokban viszik már a jószágokat a keleti partra.
– Davis egyik gulyája Pipestone-nál legel. Onnan öt nap hajtásra van az első teherpályaudvar.
– Mennyit ígért Davis?
– Egy ezrest.
– Öt napért az szuper pénz!
– Vedd számításba azt a hetet, amíg lóháton elérünk Pipestone-ba.
– Ki fogod bírni.
– Nem is arról van szó…
– Hányan lesztek?
– Álomlátó-Dickinson és Hunyadi jön még.
– Két bolond. Jobb társakat nem találtál?
– Hunyadi szervezte a csapatot, ő kapta a megbízást Davistől.

Az amerikaiak szeretik a hamburgert, de szégyellik ezt, ezért fitymálják. Schiffer hangoztatja, hogy imádja a hamburgert. Ha jó benne a húspogácsa, vagyis a legolcsóbb inas, faggyús marhahúsból készül, van benne nyers és égett rész, és van benne egy kevés sertésszalonna, hogy tocsogjon a szaftban. Kell még só, bors és egy zöldfűszer. Amit most eszik az exnyomozó, az éppen megfelelő. Ahol mindig jó a hamburgerpogácsa, az Szibéria, de a szibériaiak ezt nem tudják, mert ők bifszteknek hívják, aminek persze semmi köze az amerikai beefsteakhez.
Schiffer egyetlen korty sört ivott. Kell hogy csússzon az étel, de ha érzékei telítődnek a sör keserű ízével, nem fog érvényesülni a hamburger fenségesen barbár nyersesége.
Az exdetektív lehunyt szemmel tátja a száját, amikor a nevét ordítják a mikrofonba:
– Arpot, Arp Schiffert akarjuk! Poplarwoods countrysztárját, a Szibériai Cowboy, aki valójában magyar, bár Bagdadban, vagyis Perzsiában élte le az élete nagy részét, és ott alapított magánnyomozó-irodát – sorolja a sok sületlenséget Big Ben, a pub kicsiny színpadán esténként fellépő Monsters trió (gitár, basszusgitár, dob) gitárosa és vezetője.
– Enni akarok! – bődül el Schiffer, mire felnevet a pub közönsége, és most már mindannyian a fellépést követelik. Éhesen létezni is nehéz, nemhogy énekelni, viszont a Monsters Schiffer kísérőzenekara, tartozik nekik egy fellépéssel.
(Meg pénzzel is. Amit majd akkor tud megadni, ha ő is megkapja a menedzserüktől a szerény lemezeladás utáni járulékát, amit az majd akkor tud teljesíteni, ha a hanglemez-nagykereskedő megadja a tartozását.)

Schiffer enged, nyakába kapja a dobgitárt, ami nincs bedugva, de mindegy is, mert a többi hangszer úgyis elnyomná, és beállítja ujjait az első moll akkordhoz. (Schiffer nem sokat tud művelni egy gitárral, de azt biztosan: akkordfogás, akkordváltás.)
– Hölgyeim és uraim! Arp barátunk vajon miről fog énekelni? – teszi fel Big Ben a költői kérdést a közönségnek, majd Schifferhez fordul. – Miről fogsz énekelni, Arp?
– A hazámról.
– Következzen hát a dal. Egy, két, há…

Az elvesztett haza – The lost country. Ez a dalt énekli Arp Schiffer. Szibériáról szól. Ami nem kontinensrész, hanem egy kontinens. Egy világ. Egy univerzum. És az exdetektív most megénekli a Bajkál partján nyársra húzva pirosló omult meg az NKVD-lágerekben a lágernyikok csajkájába vetett muharköleskását. A tajga nyári forróságát, mely tüzet fakaszt az avarban, és a sztyeppe téli hidegét, mely márvánnyá keményíti az arcot. Megénekli a szibériai állatokat, a tevét, a szajgát, a hajnagot, a tarbagánt. A nyári rovarzúgást és a vörösfenyő-rengeteg havas csendjét. És a sarki fényt. Amit ő sosem látott. Pervijplán, Burjátia délebbre volt.

– A helyi libák bepisiltek a gyönyörtől – veregeti meg Jessy a hamburgeréhez visszatérő Schiffer vállát –, még mindig nem hiszed, hogy sztár vagy?
– Itt sztárnak lenni… – Schiffer észbe kap, ez a hely Jessy mindene, megbántaná, ha leszólná. – Igazad van, csillag vagyok. Csak éppen hullócsillag.

A barátai csak „füredi Agatha Christie”-ként emlegetik a Balaton mellett élő krimiíró Kellei Györgyöt, aki 2023-ban az Első Magyar Krimifesztiválon életműdíjat kapott. Tavaly két új regénye is megjelent – Gyilkolni bolondulásig; Fullasztó csend –, így virtuális helyszíni szemlét tartottunk a írói inspirációi és a könyvei felett.