Technikai bravúr kontra művészet. Mindig ez jut az eszembe, amikor olyan produkciót látok, mely a mozifilm formájával szeretne játszani. Ilyenek a vágás nélkül készült művek. Például Sebastian Schipper 2015-ben készült thrillerre, a Victoria, melyben olyan üresjáratok voltak, melyek vágóért kiáltottak. A filmet a csodálatos spanyol színésznő, Laia Costa mentette meg, akit bármikor és bármeddig öröm volt nézni.
A pozitív példák közé lehet sorolni Erik Poppe norvég nagymester Utoya július 22. című drámáját, mely a szélsőjobboldali terrorista, Anders Behring Breivik ámokfutását mutatta be valós időben, amikor 2011-ben Utoya szigetén válogatás nélkül kezdte agyonlőni a Munkáspárt ifjúsági szervezetének táborozóit, főleg a tizenéveseket. Poppe filmje annyira sokkolóan valóságosra sikerült, hogy többen rosszul lettek a vetítéseken. Az operatőri bravúrt jegyző Martin Otterbeck Európai Filmdíjat kapott a legjobb fényképzésért.
A vágás nélküli trükk lehet erős művészeti eszköz, meg persze blöff is. Philip Barantini rendező már a Forráspont című filmjében megmutatta, ő az előbbi csoportba sorolható alkotóként, de amit a Kamaszok című négyrészes minisorozatban alkotott, attól eláll az ember lélegzete. A minisorozat műfajt is megsemmisíti, mert tulajdonképpen a Kamaszok négy önálló film – természetesen mindegyik vágás nélküli és más-más műfajú, nagyrészt ugyanazokkal a szereplőkkel, valós időben, csak éppenséggel az epizódok között telik el némi idő. Az első „rész” olyan, mint egy thriller: kora reggel rendőrök törnek be egy családi házba, hogy gyilkosság vádjával letartóztassanak egy tizenhárom éves fiút, Jamie Millert (Owen Cooper). A család értetlenül áll az események előtt, a rendőri eljárás brutális, csakúgy, mint a bűntett. Csak annyit látunk, amit egy szemtanú láthat: a kamera mindig valamelyik szereplőt követi és lesi meg éppen, mint mond, érez és tesz. És mindeközben eszünkbe jut minden. Vajon Jamie tényleg bűnös? Az apja jó ember? A kirendelt ügyvéd vajon milyen szerepet játszik a folyamatban? Ha a stílust akarom elemezni, akkor azt mondom: olyan, mint a Nemes-Jeles László Oscar-díjas filmje, a Saul fia, csak éppen vágás nélkül és sokkal több érzelemmel.
Az első epizód lezárása elképesztő, az ember csak ül a képernyő előtt és kötelezően nyomja a tovább a következő részre gombot, amely Jamie iskolájában játszódik, és a két rendőrnyomozó, Bascombe (Ashley Walters) és Misha Frank (Faye Marsay) próbálja megtudni a bűntény hátterének az okait. Ha itt is hozhatok egy példát: a rendszerkritika jut eszembe és Szimler Bálint Fekete pontja. Csak ez az epizód éppenséggel tűpontos forgatókönyvvel rendelkezik, a mobiltelefonok és a közösségi média elrettentő jelenlétével. A harmadik epizód Jamie és egy pszichológus, Briony Ariston (Erin Doherty) szofisztikált szócsatája, egyértelmű, hogy a rendező sokszor látta Jonathan Demme A bárányok hallgatnak című klasszikusának párbeszédeit és elkészítette a makulátlan verziót a saját történetében. Az utolsó rész pedig a Miller család házában játszódik és azt kutatja, hogyan lehet felfogni a bűn súlyát és az azzal járó felelősséget – és igen, nem akar semmiféle erőltetett lezárással szolgálni, az életet mutatja meg.
Elképesztő. Derült égből pottyant le az a lenyűgözően megírt, felvett, megrendezett és eljátszott produkció, aki egy zsenit is fel tud mutatni. Nem tudom, hogyan találtak rá Owen Cooperre, de csak remélem, hogy színész marad és nagyok sok örömet okoz majd a minőségi mozgókép szerelmeseinek.
Infó: Kamaszok. Bemutatja a Netflix. Premier: 2025. március 13.
