Március 8. apropóján kicsit mindig fellángol a vita, hogy a transznemű nők vajon nők-e. Meg kell-e ünnepelni azt az embert, aki férfiként született, de nőként tekint magára és nőként él, a női nemet jelzi a társadalom felé mind öltözködésében, viselkedésében? Ez a 2010-es évek közepéig gyakorlatilag nem volt kérdés, addig, amíg a politika nem akarta erőszakosan eldönteni, és nem tett bele borzasztó nagy pénzeket, hogy az a téma kis túlzással választásokat tematizáló kérdéssé váljon. Addig gyakorlatilag senki nem tudta, hogy léteznek ilyen emberek, és nem is nagyon érdekelt senkit. A transznemű emberek pedig próbáltak feltűnés nélkül beilleszkedni a társadalomba, és küzdöttek magukkal és a környezetükkel, kisebb-nagyobb sikerrel. A nemzetközi nőnap újabb lehetőség a vélemények ütköztetésére.
Most akkor kell köszönteni a transznemű nőket ezen a napon, vagy nem kell? A munkahelyemen az előbújásom óta minden évben köszöntenek engem is. Nagyon örülök ennek. Nem azért, mert megerősít abban, hogy nő vagyok, hanem aranyos figyelmesség, jelzés, hogy a munkahelyem elfogadja a nemi identitásomat, sőt a többi kolléganővel azonos módon kezel. Hogy a többi kolléganőnek ez mennyire probléma, nyilván nem tudom, mert nem beszélnek róla. Jövőre tervezek is egy online névtelen szavazást a körükben, hogy ez kinek probléma, kinek közömbös, és ki az, aki örül annak, hogy együtt ünnepelnek meg engem is velük. Elfogadom, hogy sok nőnek (köztük sok feministának) ez nem is ünnep, és azt mondják, ne egy napon ünnepeljenek minket, hanem vegyék figyelembe azt a munkát, amit nőként elvégzünk otthon, a családban, kvázi mint egy második munkahelyen az év minden napján.
Megkérdezte egyszer tőlem Gaál Ildikó rendező, a Klubrádió műsorvezető-szerkesztője egy könyvbemutatón, hogy mit jelent nekem nőnek lenni? Nagyon jó és fontos kérdés. Szerintem a társadalom nagy része ritkán teszi fel nekünk, pedig sokat segítene a megértésben. Az előítéletek ezt a fontos kérdést sokszor elnyomják.
Aki nem érti, nem is akarja megérteni, a propaganda hamisságától vezérelve ítél el minket, őket nyilván a válasz sem is érdekli, és még a kérdést is felháborítónak tartják.
Aki elfogad és igazából nem is igazán érdekli, hogy mit jelent nőnek lenni nekem, az sem kérdezi meg, mert talán mindegy is neki, mit mondanék. Elfogadja, hogy nő vagyok. A társadalom legnagyobb része viszont kíváncsi. Tele van kérdéssel, kétellyel, kimondott és ki nem mondott félelemmel. Persze, ezzel kapcsolatban rengeteget ártott és talán még ma árt is az a közösségi álláspont, miszerint mindenki hagyjon békén minket, vannak tabukérdések, amelyeket nem lehet feltenni nekünk. Ez nem jó, szerintem. A megismerést és az elfogadást segíti a kérdések, kételyek eloszlatása, de természetesen megértem, hogy nem mindenki készült fel mentálisan, lelkileg arra, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Nem is kell válaszolni mindenkinek, csak ne mondjuk azt, hogy tabu.
Ildikó kérdésére válaszoltam, és most is így gondolom: nekem nőnek lenni az életet jelenti. Azt jelenti, hogy megszűntek a depressziós időszakaim, nincsenek öngyilkossági gondolataim, és elkergettem azokat a „bárcsak!”-okat melyekről az Álomvalóság* című edukációs regényemben is írtam. Egy olyan „gyógyszert” képzeljen el az olvasó, ami gyógyítja például a rákot. A transzneműség ugyan nem betegség a WHO szerint, de sokak ezt így ítélik meg, még endokrinológus, orvos szakemberek is sajnos, amire a „gyógyszer” a tranzíció. A tranzíció, mely lehet orvosi, szociális és jogi. Mindenkinek fontos, hogy eljusson ezeken a tranzíciós állomásokon oda, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet tudjon élni. A jogi tranzíció ellehetetlenítése egy olyan rajtunk kívülálló ok, amit nem tudunk elérni egyelőre, de ennek feldolgozása és kezelése magukban csak rajtunk múlik, úgy, hogy ez nem jelenti az eredeti szándékunk feladását.
A társadalomnak – és magának a transznemű közösségnek is – meg kellene értenie azt, hogy létezhet apa, aki transznemű nő. Nem annyira bonyolult ez a képlet, csak nyitottság kell hozzá és bizonyos fogalmakkal pontosan tisztában kell lenni. A nőnap egy olyan nap, amikor meg kell ünnepelni azon apákat is, akik transznemű nőként nevelnek gyerekeket és ugyanazt a hihetetlen nagy munkát végzik el otthon, a családban, mint bármelyik nő. Legközelebb meg kell ünnepelni ezen a napon azokat a transznemű nőket, akik tranzíciójuk után az üvegplafon alján találják magukat és csak reménykedve pislognak át a túloldalra, miközben halvány emlékek rémlenek fel bennük a tranzíció előtti időszakról. Meg kell ünnepelni ezen a napon azokat a nőket, akiket nemi identitásuk miatt diszkriminál a társadalom, az undorító politikai játszmák célkeresztjébe téve. Kérem, hogy aki ismer transznemű nőt a környezetében, gondoljon rá is, és köszöntse fel! Jól fog neki esni.
És egy lépést tehetünk ezekkel az apró kis köszöntésekkel abba az irányba, hogy egy szebb és jobb világban éljünk, szeretetben és elfogadásban. Nagyjából úgy, ahogy a Jézus is ezt hirdette kétezer évvel ezelőtt.
A legnagyobb álmom pedig az, ha például a böjti időszak elején egyre több templomban felhangzana a köszöntés a nőnap alkalmából, mely alkalomból az egyházi képviselő egy fél mondattal kitér arra, hogy köszönti a transznemű nőket is. És az álmomban a hívek nem megbotránkoznak, hanem a templomból kijövet átölelik a közösségbe járó transznemű nőket (és nem bináris transzfeminin nőket) és együtt ünnepelnek az agapén vidáman, boldogan.
Nem lenne egy jobb világ, mint egymást gyűlölni? Csak rajtunk múlik!
Szerzőnk transzjogi aktivista.
(*A kötet ingyenesen letölthető a transzegeszsegkozpont.hu honlapról.)
