Keresztülutazva Európát, a szárazföld belseje felé haladva az első bizonytalan gondolatunk az volt, hogy valószínűleg elfelejtettünk autópályadíjat fizetni. Svédországban nincs ilyen, úgy vannak vele, azért vannak az adók, hogy például az utakat is fenntartsák, kapjuk meg a választ.
Szokatlan ez nekünk, lepődünk meg. Nem utoljára. Ha a fenyőerdők végtelenje, a tavak megszámlálhatatlan sokasága nem nyűgözne le eléggé, az emberek, az életstílus biztosan magával ragadja azt, aki ellátogat a skandináv országba.
Csak nevében traktor
A közlekedésről kapott első benyomásunk az, hogy a született svédek mindenben, így ezen a téren is maximálisan szabálykövetők. Magyar utakon edződött hozzáállással nézve talán túlzottan is. A motorféket nem szívesen használják, a jó előre látható, például hatvanas tábláig a megengedett tempóval haladnak, ott nyomnak egy satuféket. Valami olyasmi magyarázatot hallunk, hogy vélekedésük szerint a motorfékezés több káros anyagot bocsát ki; hisszük is, nem is, mindenesetre nem vesződünk azzal, hogy utánanézzünk az adatoknak. A türelmük és az előzékenységük példaértékű, besoroláskor a cipzárelv hibátlanul működik. Viszont senki nem köszöni ezt meg a magyar módon megszokott helyzetjelző-villantással, csodálkozunk rá. Miért köszönnék meg? – kérdeznek vissza. Az udvariasság alapelv, tehát nem várnak érte dicséretet, érvelnek a helyi szokásokat ismerők a tudatlanságunk hallatán. És nem, teszik hozzá további kíváncsiskodásunkra, hozza össze bár a sors közép-európai szemmel nézve bármilyen idegesítő mazsolával a svéd sofőrt, nem fogja levillogni, ledudálni azt, aki indokolatlanul feltartja. Meg hát annyira nem szokás arrafelé az ilyesmi, hogy az érintett egyébként sem értené se magát a büntetést, se azt, hogy mivel érdemelte ki. Dudálást tényleg csak egyetlen alkalommal hallottunk magunk mögött: Göteborgban a belső sávban igyekezett volna egy fiatal férfi. Valóban nem tősgyökeres svédnek tűnt.
Amit szintén nehéz értelmezni, az az A traktornak nevezett járműtípus. A traktorokhoz semmi köze, bármilyen személyautót át lehet ebbe a kategóriába minősíteni, a hátuljára egy nagy piros háromszöget ragasztanak, átalakítják, hogy óránként 30 kilométernél többet ne lehessen vele megtenni, és 15 éves kortól lehet vezetni. Ha egy szembeforgalommal szépen ellátott vidéki úton kifogunk egy ilyet, fél órára kicsit otthon érezhetjük magunkat, és felidézzük, hogy míg egy százméteres kocsisorban Magyarországon mindig az IFA, addig Svédországban az A traktor a leggyorsabb.
Tényleg jobb félni?
A svédek mindent tízszeresen túlbiztosítanak, és mindig igyekeznek a legtragikusabb helyzetekre is készen állni. Magyar szemmel és füllel mindez nagyon ijesztőnek tűnik, miközben a helyiek fel se veszik. Szirénapróbát Magyarországon eddig legfeljebb csak Budapesten hallottunk, vidéken igen ritkán. Egy svéd kisvárosban minden héten beindítják, annyira megszokott, hogy meg sem hallják. Bár ott nem hivatkoznak háborús veszélyhelyzetre, mint nálunk, a háztartásokba 2018 óta rendszeresen eljuttatják az Om krisen eller kriget kommer című sárga borítójú kiadványt, a mondat nagyjából azt jelenti, mi a teendő krízis vagy háború esetén. Van benne tanács szinte minden katasztrófahelyzettel kapcsolatban: hogyan védhetjük meg magunkat légitámadás, fertőzés, extrém időjárási körülmények esetén. Nekünk már ez is átüti az ingerküszöböt, de egy esti autózás során kerülünk igazán világvége-hangulatba, amikor a YouTube-ról hallgatott zenei listát szakítja meg váratlanul egy adás. Nem lehet kikapcsolni, hiába próbálunk visszatérni a muzsikához.
A rádió kijelzőjén megjelenik a Larm!, azaz riasztás felirat. Ez csak egy próba, figyelmeztet a kellemes női hang, mindössze arra hívják fel a figyelmet, hogy valódi veszélyhelyzetben majd ugyanezen a csatornán közlik a teendőket.
