Identitásom egy újabb elemével ébredtem, mint oly sokan a március 15-i ünnepségek után. Azt már fel sem vesszük, hogy hosszú évek óta nincs olyan állami ünnep, amely megpróbálna mindenkinek szólni. Rutinosan tudjuk, hogy ha azok tartják, akkor ezek nem mennek el (legfeljebb fütyülni és kiabálni), és fordítva. Az se nagyon éri már el az ingerküszöböt, hogy olyanok kapnak állami kitüntetést, akik sem szakmailag, sem erkölcsileg nem felelnének meg az évről évre lejjebb kerülő mércének. Ki ne emlékezne Takaró Mihály antiszemita megjegyzéseire (a Nyugat mint kis példányszámú zsidó lapocska) vagy Döbrentei Kornél „munkásságára”, akinek – mai szemmel szinte már finomkodva zsidózgató – beszéde indította el annak idején az Írószövetségből való kilépési hullámot.
A poloskázás viszont új szint. (Amúgy alapos megfontolás után a vízipoloskára esett a választásom, de az se gond, ha Orbán a büdösbogárra gondolt.) Ám annál üdítőbb jelenség. Hiszen mindennél jobban bizonyítja, hogy a miniszterelnöknek egyre messzebb kell mennie a tábor egyben tartása érdekében, és azért hogy a szavazatelvándorlást mérsékelje. Nagyobbat, erősebbet kell mondani, mint eddig bármi, mert hisztéria kell, gumicsont, valami, amin a hívek össze tudnak nevetni maguk között, és még mindig a NER-t látják a világok legjobbikának a napi tapasztalatok ellenére. Ezért kell már olyan jogi nonszenhez folyamodni, mint a kettős állampolgárok kitessékelése az országból, ezért kell a rovarirtás, és ezért kell kitüntetni az antiszemita kontingenst.
Vagyis fel kell adni az eddig megmaradt, mondjuk így, politikai jóízlés maradványait is, mert a tét nem kevés. Ez a szalon már nem szalon többé, és ha így megy tovább, talán kocsmának se nagyon lehet nevezni, de ide taszítja a Fideszt a kétségbeesés, a vereség előérzete. Rég láttuk így vergődni Orbánt, és minden egyes poloskázása igazi elégtétel: kezd kifordulni alóla az a szőnyeg, amit a sorosozással, migránsozással, békepártisággal, az infláció elleni harccal és brüsszelezéssel oly sűrűre szőtt. Úgy tűnt, hogy ez összehozhat még egy ciklusnyi időt, amikor már talán lopni sem kell, mert már annyi van, de nem, a fenyegetés egyre valósabb, és az bizony akár elszámoltatást is jelenthet.
A lelátókon nem mindig oly népszerű Djokovic árulta el valamelyik interjújában, hogy amikor épp Federert (vagy Nadalt) éljenzi és drukkol neki nyíltan a nézők többsége, akkor ő magában ezt a saját nevére alakítja át, és az ellenszenvből így kovácsol felhajtóerőt. Nem egy trófea, hátrányból megfordított összecsapás bizonyítja, hogy ez működik. A recept tehát adott. Amikor Orbán poloskázni (vagy akárhány állat is lesz még a Fidesz szertárában) kezd, akkor nyugodtan kihallhatjuk belőle az őszinte vallomást: egyre inkább bukott politikusnak érzem magam. És akkor nyugodtan hátra lehet dőlni, popcornért nyúlni, és már-már pszichológiai érdeklődéssel végignézni ezt a politikai sztriptízt. Akár naponta többször is, mert erőt ad. És mondatról mondatra közelebb hozza a változást.