Mindenkinek más a krokodil-élménye - Szenderák Bencével a Csendrendeletről

Verseskötetet kiadni soha nem könnyű, első kötetet pedig még ennél is nehezebb. A Csendrendelet chapbook – 40+4 oldalas illusztrált versesfüzet – formátumban jelent meg 500 példányban a budapesti Erzsébetváros Önkormányzata által – pályáztatás révén (166 pályamunkából végül 17 szerző kötetét adták ki). Milyen út vezetett idáig?

Egész régóta lézengek az irodalmi élet környékén, 2011 óta publikálok, néhány éve szerkesztek is, bár a 2015-ös Pestre költözésem óta nehezen írok. Az egzisztencia fenntartása eléggé szétforgácsolja a figyelmemet. Sokáig attól is féltem, hogy egyre homogénebb szövegek kerülnek ki a kezem közül, mintha mindig ugyanazt a verset írnám, mintha nem tartana az egész sehová, miközben a „szerzőség” is egyre kevésbé volt az identitásom része. Szóval úgy éreztem, esem ki az „irodalom”-ból, fogyok ki az időből, megcsinálja más, sőt eljár az idő afölött, amit csinálni szeretnék a versben.
A szerkesztői munkám aztán elég önbizalmat adott, hogy merjek például hibázni. Az önmagamnak adható szabadság tekintetében vagy a szöveghez való viszonyulásban sokat tanultam azoktól a szerzőktől, akikkel dolgoztam-dolgozom – mindenki kicsit más attitűddel, fókusszal, kódokkal, eszközökkel közelít a versekhez, mindenkitől el lehet lesni valami előremutatót…
Elég nehezen viselem, ha fel kell hívnom magamra a figyelmet, ezért a kiadókeresés is lassan ment; a pozícióm miatt is szorongtam, hogy egyszer csak kiderül rólam, hogy dilettáns, amatőr versekkel házalok, miközben egy hagyományosan nagy presztízsű kiadónál dolgozom. Aztán szembejött az önkormányzati pályázat, ahol épp a pályázati forma volt vonzó: kiküszöbölhettem az érzést, hogy kéztördelve, a zavarásért elnézést kérve küldöm a kéziratot egy kollégának. Azzal is áltattam magam utólag, hogy így a kuratórium könnyebben mond nemet, ha rossz az anyag, ha faramuci a helyzet, satöbbi. De valójában hirtelen ötlet volt. El akartam kerülni, hogy még egy szerkesztő hosszú jegyzetekkel és javaslatokkal utasítsa el, mert akkor, azt hiszem, simán feladtam volna.

A kötetben összesen 25 vers olvasható. A chapbook formátum terjedelmi kötöttségei mennyiben befolyásolták a Csendrendelet koncepcióját?

– Egyáltalán nem. Eleve sosem volt „kötetnyi” versem, de sokat már a korábbi szerkesztések során elengedtem. Ennyivel pályáztam, pontosabban kevesebbel a kötetet szerkesztő Závada Péter javaslatára bevettem még egy korábbit, illetve megírtam a két-hármat, amiről jó ideje éreztem, hogy kellenek. Szóval nincs bennem hiányérzet.

A kötet az emberi lét különféle aspektusainak – nyelvhasználat, test-tér, idő – kritikus vizsgálatával foglalkozik. Vegyük először a problematikus nyelvet, ami képtelen a valóságot megragadni, erőszakot tesz azon. Ennek fényében viszont több mint fura, hogy költészetet mível, mintegy eleve kudarcra ítélve önmagát. Vagy vannak győzelmek is?

Abszolút kudarcra számítok. A versírás nekem alapvetően szembesülés saját nyelvi és mentális képességeim csődjével. Azt hiszem, épp ezt a meghaladhatatlan tehetetlenséget próbálom nyelvileg megragadni. Azt akarom, hogy aki a verset olvassa, ugyanezt élje át, ugyanezen menjen keresztül.

Ez esetben az érzéki tapasztalat szerint akkor a nyelvi közvetítettség kudarca maga a siker?

Csak ha jó az a vers.

Jó versekben nincs hiány a kötetben. De haladjunk tovább a lét nehézségei mentén, pontosabban azon deklarációt középpontba helyezve, hogy maga a lét problematikus.

Azt hiszem, a kötet Jean Amérytől származó mottója – „Mindig csak kietlen pusztaságban ér véget a szabadba vezető út” – árulkodó e tekintetben.

És mit árul el az Egyetlen bejárat című versben megidézett platóni barlanghasonlat – mely a barlangban leláncolt emberek valóságképzetét, világérzékelését próbálja elmagyarázni?

Ebben a pillanatban inkább a politikai, nem pedig metafizikai olvasata, amit relevánsnak érzek: hogy jó-rossz esetben az ember szeretne kényelemben élni, akár közönyösen is – visszahúzódik, amíg csak tud. De ha fellebbentik előtte a fátylat, ha szembesítik azzal, milyen ára van a kényelmének, vagy hogy az nem is kényelem – mit tesz? A szabadság annak a felelőssége, hogy nem fogadja el a saját kényelmét az ember, ez pedig ijesztő, főleg egy ilyen érzéketlen, cinikus, részvétlen társadalomban.

A politika a Boldogulás című versben még konkrétabb, a jelenkori magyar viszonyokra reflektál…

A Rejtőszín című vers pedig a gázai állapotokat próbálja a maga eszközeivel kommentálni. Ahogy a kötet másik mottójának részlete – „Love is political” – is előre jelzi, azt akarom, hogy az olvasó ki legyen szolgáltatva annak a végtelen reménytelenségnek, amit én érzek. Az empátia az évek alatt számomra kulcsfogalommá vált. A magyar politika, a magyar közélet mostanában eleve nem az empátiájáról híres, úgyhogy talán érdemes lehet újra és újra hangsúlyozni.

Ha már empátia, a fentebbiekkel össz­hang­ban A viszonylagos rendről című vers kizárni látszik két ember közt az egymás megismerésének lehetőségét. Ám ha szándéka szerint a vers által átélhető, átérezhető a másik fájdalma, akkor oda lyukadunk ki, hogy mégiscsak van a nyelvhasználatnak pozitív oldala is.

Ilyen szempontból idealista vagyok. A megértés lehetetlen, de az empátia kapocs lehet, az érzékiség-érzékletesség pedig számomra ennek az eszköze. De ez, ahogy a kommunikáció alapjában: munka. Ahogy a mindennapokban is, egy vitás helyzetben nem nyerni kell, mert azzal gyakran mindkét fél veszít. Hanem tisztázni az esetleges félreértéseket, ki mit miért mondott, ki mit hogyan értett. Állandó párbeszéd.

A remény hal meg utoljára, mondják, és ennek kapcsán kérdezek rá a versesfüzetben megidézett Pilinszkyvel való kapcsolatra (lásd Halak a hálóban), a megértés reménye transzcendens élményt is jelent?

Semmiképp. Az érteni akarás számomra abszolút földi, materiális élmény, ahogy a kudarc is, még ha fel is nagyítható. A nem értés az a kudarc, ami előreviszi az embert, amitől gyarapszik, még ha fél is tőle. A transzcendens vetülete a dolognak kevésbé érdekel.

Akkor térjünk is át a biológiára! Mintha Noé bárkájába tévednénk, annyi állat szerepel a kötetben: oroszlán, hiéna, krokodil, orangután, halak, vadak, madarak, delfin, őz, leopárd, de „farkasvakság”, „bálnaének”, „csigaházroppanás” és „patkánynesz” is fellelhető. Honnan ez a fokozott érdeklődés a zoológia iránt?

Egyfelől infantilis vonzalom, rácsodálkozás például arra, miként működik egy hangyaboly, hogyan kommunikálnak az egyedek egymással. Másfelől az egyes állatfajnevek számomra olyan szimbólumok, amelyeket ki-ki a saját ismerete alapján tölt fel – mindenkinek más a krokodil-élménye. Ugyanakkor az állatokat sok esetben közelebb érzem magamhoz, mint az embereket.

A kötetzáró vers, a Műszakváltás utolsó sora – és így az egész köteté is –: „a fúj a vasgyár”. Azonnal Miskolc, a szülőhelye jutott eszembe, de több városi helyszín is feltűnik a kötetben. Milyen a viszonya BAZ vármegye székhelyével, illetve a jelenlegi lakhelyével, Budapesttel?

Amióta normalizálódott a viszonyom az édesanyámmal, a Miskolc-viszonyom is árnyaltabb. Sokáig gyűlöltem, még azt követően is, hogy elköltöztem onnan, már sokkal kevésbé a feldolgozatlan trauma szimbóluma. Azonban továbbra is teljesen élhetetlen városnak tartom, és úgy tűnik, nem vagyok egyedül, mert a népessége meredeken csökkent a születésem óta eltelt 32 évben: akkor majdnem 200 ezren lakták, ma körülbelül 150 ezren. Budapest sokkal élhetőbb, bejárhatóbb, bár hiányoznak a csillagok.