ostya
hátadon görgeted az aranyrögöket
amivé napfelkelték összegömbölyödtek
furcsa kereszt mégis jobban kedvelem
a sírásó hasonlatát néhány földbe vájt
michelangelónyi vésőcsapás
mégsem látjuk meg Dávid arcát Mózesnek
se hasad szarva de halálod óráján én mint
megkövesült Pietà szorítalak míg
porladó ajkamból föl nem ordítasz és nem
tested nem a nyelvemen olvadó ostya
bár nyelés közben a sav valóban fölbomlasztja.
csőtörés
az ébredés bennem gyakorta előidéz
egy kisebb volumenű lelki csőtörést ilyenkor én
kicsöpögök és belőlem lakmároznak
a háztetők tőlem ragyog a járda
ha szíveket karcolnál azbesztjára
elkenődnék ha nem engem jelölnének
falánk kezdőbetűid talán eltűnik
ha kisüt a nap vagy csak felvirrad
hirtelen nehéz kiheverjem hogy aki
ma kelt fel kevésbé hasonlít a tegnapira
a felejtés vizébe se kellett belekortyolnia
mintha nem hétévente cserélődnének
sejtjeim de nincsen eredeti hajszínem és
mosolyom a régi a kitaszított bú súlyát méricskéli.
ős Kaján
még csak azt sem mondhatod tőrbe csaltak
a füvek karján álmosan csillant a gyöngyharmat
és a fák kopasz ág-bogaikra tűzve a halált
kérdezgették ki az az ős Kaján
akivel itt minden elem vidoran felesel
vagy kétségbeesésében rejti félelmét
hisz ködszáján a hajnali nemlét
jövőnket előre lefestette
szekrényeinknek se látszott a teste
ruháink vörös ujjakba temetve
mind összementek reggelre
legalább most ne bújj bele
a tegnapi jelmezbe és lángolt az arcod
amire napragyogásból fontak bíborpalástot.
