Zámbó Tamás: Soha már

Lacikám, haza kellene jönnöd, mondja Zsófi mama, megint ugyanaz van Orsikával, mint a múlt héten. Hiába igyekszik nyugalmat erőltetni a hangjára, a telefonon is kihallom belőle a kétségbeesést. Már egy órája sír a kisdrágám, nem tudjuk Balázzsal megvigasztalni. Egy-két percre abbahagyja, aztán újra csak rátör.
Most is azt mondja, hogy látott valakit a kertben, kérdezem. Igen, úgy, mint a múltkor, és csak azt ismételgeti, hogy ott, ott, valaki… csak ennyit, hiába kérdezgetjük, hogy mégis mi történt, kitől vagy mitől rettent így meg. Most láttam az elejétől: a nappaliban társasoztak Balázzsal, én meg éppen teríteni kezdtem a vacsorához, amikor hirtelen, se szó, se beszéd, abbahagyta a játékot, majd mintha meg lenne babonázva, felállt, lassú léptekkel odament a teraszajtóhoz. Megmerevedve bámult kifele, aztán hátrébb lépett, a karjával arra mutatott, és elkezdett fuldokolva zokogni. Oda­siettem én is és Balázs is, bámultunk ki mi is, de a kivilágított kis fenyőn kívül nem láttunk semmit, nem volt ott senki sem.
És most hol vagytok, mama? Csak egy kis időt akarok nyerni, míg eldöntöm, hogy is legyen. Holnapután be kell adnunk egy pályázati anyagot, két napja reggeltől estig azon gályázunk a srácokkal, nagyon kellene még néhány óra. Hol lennének, hát otthon! Szemét dolog december 22-ére kiírni egy határidőt!
Fölhoztam a szobájába, válaszolja, próbáljuk mindenfélével elterelni a figyelmét, de nem kell neki semmi, sem a kedvenc meséi, még a diavetítés se. Pedig Balázska nagyon aranyosan rögtön elővette a vetítőt és a filmeket, és egyébként is mindenben segít. Orsika egyelőre vigasztalhatatlan, és néha azt kiabálja, hogy apát akarom.
Azonnal indulok, ha valami van, hívj! Nincs itt min meditálni, majd éjszaka otthon befejezem, ami elmarad. Sietnék, de ilyenkor, a karácsony előtti utolsó napokban még rengetegen próbálják lázasan beszerezni az utolsó ajándékokat, araszolás lesz még kifele, gondolom.
A múlt héten ugyanez már megtörtént Orsival, csak akkor nem láttuk, hogyan kezdődött. Én a dolgozóban a pályázat költségvetését számolgattam, anyósom a barátnőjével trécselt a szobájából, Balázs fönn gépezett, Orsika a fürdés előtt a Bing nyuszi meséit nézte a tévén, amikor egyszer csak a hisztérikus sírására kaptam fel a fejem. Rohantam a nappaliba, anyósom is hamar odaért, azt láttuk, hogy Orsi a teraszajtótól egy lépésre állva mutat kifele, és az egész teste remeg. A kérdéseinkre azt ismételgette: ott valaki, kinn, valaki… közben fuldokolva kapkodva a levegőt. Mi nem láttunk semmit, de azért kimentem, és egy lámpával alaposan körbejártam a hátsó udvart, amit magas, tömör kerítés zár le minden oldalról. Semmiféle nyomát nem láttam annak, hogy bárki vagy bármi járt volna ott. Majd egy óráig eltartott, amig sikerült annyira megnyugtatni, de az is lehet, hogy csak úgy kimerült már, hogy végre elaludt.
Édes kicsikém… ez még mindig attól van, törölgette a könnyeit utána anyósom, de hát hogyan is tudná ezt feldolgozni… Nórikám, Nórikám… egy ilyen kicsi gyerek ezt a szörnyűséget. Nekem sem megy, sírta bele a zsebkendőjébe.
Nincs egy éve, hogy Nóri, a feleségem éppen Zsófi mamához autózott Oroszlányba, a családi házuk eladási szerződését kellett volna aláírnia, amikor frontálisan telibe kapta egy szabálytalanul előző barom. Nóra azonnal meghalt, az a szemét, akiről kiderült, hogy ittasan vezetett, kicsivel később, a műtőben. Épp csak elmúlt harminchat az én Nórim, egy gyönyörű, életvidám nő, még mindig úgy izzott közöttünk a szerelem, mint amikor egyetemistaként egymásba gabalyodtunk a Fonóban, ahová táncházba jártunk. És akkor egyetlen pillanat… elvesztettem őt, és úgy éreztem, mindent. Ott maradtam magamra a tízéves fiammal meg az öt és fél éves lányommal.
Miközben Orsit nyugtatgattuk, néhány elképesztő dolgot mondott még. Amint elaludt, azonnal Andit hívtam. Együtt jártak Nórival pszichológia szakra, és elválaszthatatlan barátnők voltak. Ő ráadásul gyerekekre specializálódott. Pár perc múlva átjött, mert az élet úgy hozta – ebben azért Nórival játszottunk némi szerepet –, hogy a barátom és azóta cégtársam, Marci felesége lett, most meg a szomszédban laknak, ugyanis együtt határoztuk el pár éve, hogy itt építkezünk. Zaklatottan elhadartam neki a történteket, pedig folyamatosan csitított, hogy lassan. Csak akkor kérdezett, amikor végeztem. Szóval egy nagy fekete madarat látott, ami az egyik szárnyát úgy mozgatta, mintha integetne, és hirtelen anyaarca lett, majd elrepült? Így, ahogy mondtam. Sokkolt vele, Andi: anyaarca. De erre nem akartam reagálni, vagy kellett volna?
Jól tetted, hogy nem vontad ezt kétségbe, Laci, mondta, megsimítva a karomat. Ez normális. Egy ennyi idős gyerek még nem képes teljesen elkülöníteni a valóságot a képzeletétől, az álmaitól. Gyakrabban gondolhat az anyjára, mint ahogy mondja, vagy ahogyan érzékelitek. Ekkora trauma után semmi rendkívüli nincsen abban, ha időnként a képzelgéseit valóságnak érzi, vagy kombinálja azokat. Nem telt még el annyi idő, hogy indokolt lenne ezzel komolyabban foglalkoznunk. El fog múlni, ez a tapasztalatom.
Nem is olyan vészes a forgalom. Mikor hazaérek, Orsi még nem alszik, de már nem is sír. Zsófi mama mesél neki, a szeme félárbócon, ám amint meglát, felélénkül, a nyakamba ugrik, és azt kéri, hadd aludjon velem. Tudom, hogy nemcsak az én közelségem kell neki, hanem imádja az anyja párnájába fúrni a fejét. Amikor pár hónapja volt végre erőm kimosni, rápisszentettem Nóri parfümjéből. Azt hiszem, most erre az illatra vágyik. Én is az orromhoz szorítom néha.
Zsófi mama még benéz, megpuszilgatja Orsit, én meg az ő kezére nyomok egy hálás csókot. Nem is tudom, mi lenne velünk nélküle. Az anyjuk halálát sem mertem rögtön elmondani a gyerekeknek, átvittem őket Marcihoz és Andihoz az első éjszakára, nekik is két hasonló korú gyerekük van. Zsófi mama másnap kora délelőtt már megjelent két bőrönddel. Négy éve, mikor özvegyen maradt, megbeszéltük, hogy ha befejezi a tanítást, odaköltözik hozzánk, egy önálló kis lakrészbe. Tavaly nyugdíjaztatta is magát, csak a nyolcadikos osztályát szerette volna még végigvinni… hát, most ennél fontosabb dolgom lett, mondta sírva. Órákig csak ültünk a nappaliban, bámultunk magunk elé, hol ő zokogott fel, hol én bőgtem el magam. Aztán délután hirtelen abbahagyta, tanár nénis szigorúsággal rám nézett, haza kell hoznod a gyerekeket, muszáj nekik megtudniuk!
Kilép a szobából, hallom Balázs csoszogását, félálomban befekszik a húga mellé, pár pillanat múlva már hortyog. Orsi felül, és suttogva kérdezi. Az igaz, apa, hogy akik ott fenn vannak, azok látnak bennünket? Zsófi mami ezt mondja. Persze, kicsim, felelem. Bár engem nem neveltek hívőnek, de tudom, így könnyebb neki. Talán nekem is az lenne, ha hinnék benne. És ha ők látnak minket, mi miért ne láthatnánk őket? Látjuk, Orsikám, az emlékeinkben itt vannak, suttogom én is. Néhány mély levegőt kell vennem. Akkor ők miért ne jöhetnének vissza? – folytatja a kérdezést. Mit lehet erre válaszolni? Mert… visszafele nem lehet, Orsikám. Nem elégíti ki a magyarázat. Akkor anya sem jön vissza soha? Onnan nem, Orsikám, magamhoz ölelem, sajnos soha már. Akkor is láttam! – jön a durcás válasz, és a párnájára fordul. Hamarosan hallom az egyenletes szuszogását.
Fölkelek, átmegyek az íróasztalomhoz dolgozni. Látom, hogy sűrűn szállingózik a hó. Istenem, csak megmaradna karácsonyig! Bekapcsolom a gépem, a fiúk már beírták a hiányzó számokat. Azért ellenőrzöm, nekem kell véglegesíteni. Mikor végzek, bágyadtan nézek ki a kertre. Már nem esik, de fehér lepel borít mindent. Az égőkkel kivilágított fenyőnk körül egy nagy fekete madár tipeg peckesen. Elhúzom a függönyt: de hát ez nem varjú! Erre fölröppen, az ablak felé tart, mintha a párkányra akarna szállni. De nem, már majdnem eléri… fél méterre sincs, felém fordítja a fejét… az arcát… nem… ez nem lehet… aztán elegáns szárnybillentéssel a domboldal felé veszi az irányt.
Kirohanok, papucsban, ingben. A fa körül semmi nyom a hóban.