A valóság túlélése - Bartalos Tóth Ivetával félmillió ember emlékezetéről

Az Élet lejárt szavatossággal című első novelláskötete nagy siker volt, többszöri után­nyomásra volt szükség az olvasói igények kielégítésére. Mennyire befolyásolta ez az új novelláskötet, a Helé megírását, volt-e bármiféle nyomás önön?

Nem volt. Annak nagyon örültem, hogy – felvidéki mércével mindenképpen – sikeres volt a könyv, de ez nem befolyásolta az új kialakítását, amelynek több novelláját irodalmi lapokban itt-ott már közöltem (lásd „Mennyit bír el egy ember?”, Nyitott mondat, 2023. április 6.). Ez egy teljesen más motivációjú és jelentésű projekt volt. Olvasók ezrei már tizenvalahány éve megismerhettek bloggerként, majd a Mészáros Krisztinával közösen jegyzett, real storys kötettel folytatódott a sor, amit az Élet lejárt szavatossággal konceptuális novellái követtek. A Helé pedig egy novellacsokor, -gyűjtemény, amely az azóta megírt, általam legjobbnak tartott írásaimat foglalja egybe.

A 2020-as kötet említett fő témaköre a szorongás volt. Ennek ellenére vagy épp ezért volt annyira népszerű?

Nyilván összefüggött azzal, hogy mikor jelent meg: a Covid-járvány időszakában, amikor erre a témára mindenki érzékeny és nyitott volt. Az első elképzelésem még az volt, hogy az élet természetes velejárója, az életközépi válság köré fogok történeteket írni – akkortájt töltöttem be a negyvenedik életévemet –, de hamar kiderült, az életközépi válság mellett jó pár egyéb dolog miatt is pánikolnak az emberek – az életük minden szakaszában. Kibővült tehát a spektrum a bármely életkorban felfedezhető szorongás ábrázolására. Mivel 15 éves koromban meg kellett küzdenem a rákkal az életben maradásomért, különösen érzékeny vagyok a félelmekre, elég egy viselkedésbeli attitűd, egy mondat, hogy fel tudjak építeni köré karaktereket, történeteket: ki hogy reagál a különféle életkihívásokra. Ráadásul a felvidéki magyarok esetében archetipikus példái vannak a kisebbségi léthelyzetből adódó és örökölt szorongásoknak.

A kötetcím megválasztásakor nem volt önben félelem, hogy – noha a titokzatosságával érdeklődést is kelt – nehezen dekódolható, kiváltképp a magyarországi olvasók számára?

A címet a felvidéki magyarok sem tudják elsőre megfejteni, mivel az ismert és népszerű cseh, Kisvakond című rajzfilmben a „nini!” rámutató szót, amit a Kisvakond mond minduntalan, csehül úgy írják helyesen: „hele”. De mivel mi azokat a cseh-szlovák kifejezéseket, amelyekkel gyerekkorunkban találkoztunk, magyarosítottuk, „lelágyítottuk”, ragaszkodtam ehhez az írásmódhoz: „helé”. Már akkor, amikor megjelent a novella folyóiratban, eldöntöttem, hogyha lesz majd egy új kötetem, ez lesz a címe. Legyen kicsit idegen, misztikus, ne sugalljon, ne magyarázzon semmit, ne legyen könnyen felfejthető, egyértelmű az olvasónak, mi vár rá, mielőtt elolvassa a könyvet. Mégis egy kicsit utaljon arra a csehszlovák időszakra, amelyet sok történettel megidézek.

Az sem tántorította el, hogy a kötetnek is címet adó novella egy gyerekkori abúzust ír le, noha ez a tematika nem jellemző a kötet egészére?

A cím volt a döntő, nem a történet, amelynek cselekménye nem saját megélésen alapszik, viszont a leírt közeget nagyban inspirálta az én gyerekkori falusi létem és életterem. Mivel a kötetben a csehszlovák időszak, abban is a gyerekkori történések a meghatározók, azt gondolom, egy Kisvakond-féle „Helé”-nél kevesebb dolog lehet kifejezőbb, összefoglalóbb kötetcímként. Úgy, hogy mégsem szájbarágós.

A kötet 40 novellája három ciklusra tagolódik: az első (Pillangós) a falun töltött gyerekkorba enged bepillantást, a következő (Te sem) a felnőttlét megpróbáltatásait veszi számba, míg a záró rész (Páros bérlet) írásai az idős kort és az elmagányosodást helyezik középpontba. Ennek az életútszerkezetnek a jegyében íródtak a novellák?

Nem volt ilyen előzetes koncepcióm a három életszakasz bemutatására. Az összeválogatásnál, utólag kerestük a módját a szerkesztővel, hogyan lehetne érzelmileg, hangulatilag kiegyensúlyozott, rendezett a kötet, és ezek mellett a korosztály szerinti elosztás tűnt a leglogikusabb felfűzési lehetőségnek.

A csehszlovák időszakbeli kisebbségi léthelyzet – ahogy említette is – fontos háttere a novelláknak. Személy szerint hogyan élte ezt meg?

Egy olyan faluban nőttem fel, ahol 3000 magyar és mindössze 10 szlovák ember élt. Nemcsak ott, de a 15 kilométerre lévő járásközpontban, Dunaszerdahelyen sem lehetett gyakran szlovák szót hallani, amikor oda jártam középiskolába. Ahhoz Pozsonyig kellett mennünk. Le lehetett élni úgy egy életet, hogy szinte nem szólalsz meg szlovákul. A szüleim generációjában sokan nem is tanultak meg rendesen szlovákul, helyben vagy a járásban dolgoztak – és nem volt jelentős keveredés. A rendszerváltás környékén a politika könnyen kreálhatott így ellenségképet a nemzetek között, mert valójában egyik fél sem tudott semmit a másikról. Azon kívül, hogy a cseh, a szlovák, magyar tévéadásokat néztük, nem volt rálátásunk egymás életére, kultúrájára. Magyarként más életet éltünk az országhatárokon belül. Ahogy a csehek és a szlovákok is, mert bár volt köztük bajtársiasság, de feszültség is, a csehek önnön magasabbra pozicionáltsága miatt. Az úttörőtáborokba a csehekhez jártunk. Vagy mivel délen előbb ért be a gabona, lejöttek hozzánk a cseh aratók a kombájnjaikkal, majd később tőlünk mentek északra a mieink. Nem tudok úgy visszagondolni a gyerekkoromra, hogy ne ilyen emlékek jussanak eszembe. Ezért abban a döntésemben, hogy szeretném feldolgozni ezt az időszakot, az is szerepet játszott, hogy mindezek nemcsak a saját emlékeim, hanem félmillió másik emberé is.
Azt is fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy én pozitívan tekintek vissza ezekre a gyerekkori évekre, és máig igyekszem ebből a multikulturális közegből profitálni, amihez persze az is kell, hogy képes legyek mindkét nemzetben és kultúrában felismerni és értékelni a jót.

Sokféle családmodell jelenik meg a novellákban, de számottevően – bármennyi vidámság, derű is jellemzi általában az írásokat – inkább a hiány, a veszteség, tragédia, több esetben az egyik szülő elvesztése köré szerveződnek a történetek. Mi az oka ennek?

A szüleim a mai napig nagy szerelemben és békében élnek, kézen fogva sétálnak, együtt főznek-kertészkednek. Én ilyen családból jövök, de a környezetemben nem ez volt az általános. A novellákban a ’80-as, ’90-es évek családmodelljeiből merítettem, amelyeknél nem a gyerek állt a központban, ahogy mostanában. A lelki munka – a „beszéljük át!”, „mondd ki!”, „oldjuk meg!” – nem volt a családok mindennapjainak része, nagyobb volt a gyerek–szülő távolság. De az apa igazából nem is vett részt a gyereknevelésben, a családot valójában az anya jelentette. Úgy gondolom, az iparosodással, a faluról városba költözéssel az addig családfenntartó, fizikai munkát végző férfi szerepe megváltozott. A városi panelcsaládi életben csak női feladatok maradtak, kiegészülve azzal, hogy az anya is dolgozni járt. A férfiszerep sok esetben feleslegessé vált. Ez frusztrációt szült, az egyik oldalon a feleslegesség, a másik oldalon a túlterheltség érzetével. És az átrendeződés folyamata még ma is tart. Ennek következménye sokszor a hűtlenség, az alkoholizmus, a család elhagyása vagy a családon belüli erőszak.

A Helé kötet bővelkedik a női tapasztalatok bemutatásában is. Ön korábban a Mert nőnek lenni jó szerveződésközösség egyik organizátora volt. Mi történt a társulással – és természetesen: miért jó nőnek lenni?

A miértre nincs jó válaszom, de mindenképpen kihívás. Az alapötlet Mészáros Krisztináé volt sok évvel ezelőtt, aki ezzel a címmel indított szemináriumsorozat Dunaszerdahelyen, különböző, nőket foglalkoztató témákban, meghívott vendégekkel. A második egész napos rendezvény vendége voltam én is, aztán ott ragadtam, és lettem társszervező, majd a közös könyvünk társszerzője. A tevékenységünk is kibővült: havonta klubesteket rendeztünk, elindult a webes felületünk is, külsős szerzőkkel – felfutottunk. És akkor jött a Covid. A rendezvényeket nem tudtuk megtartani, és azt az energiát, amivel a nőtársaink és mi magunk rendelkeztünk a szerveződés fenntartásához, na, azt mind felzabálta a Covid. A bezártság, a gyerekek otthon tanítása, a home office… Szomorú volt látni, hogy a rendszer mennyire felkészületlen-átgondolatlan, nem foglalkozik azzal, hogyan lehet egy személyként ennyi poszton egyszerre helytállni sérülés nélkül. A járvány elmúltával már sokkal nehezebb lett kimozdítani az embereket, sokukban megtört valami, úgy érzik, magukra maradtak, miközben félnek közösségbe menni.

Visszatérve a novelláskötethez: ami a történeteit teljesen egyedivé teszi, mondhatni: varázsolja, az az, ahogyan megformálódnak. „A testvérem homlokán vér buggyant ki anyám odakarcolt tekintetéből” – hogy csak egy példát hozzak a sajátos metaforikus írásmódjára. Honnan ered ez a fajta ábrázolási mód?

Sokszor gondolom úgy, hogy a valóság túléléséhez az kell, hogy valaki ki tudjon belőle szakadni. Ennek a kilépésnek az ábrázolásához pedig nagyon jó eszköz a lírai hasonlat. Szeretem a „mágikus realizmus” ilyetén keveredését, ami a szereplőnek menekülési útvonalat biztosít egy másik világba, mondjuk egy tragédia esetében. Mivel pillanatnyi jelenetekkel, kihagyásokkal dolgozom, a lírai hasonlatok az olvasói aktivitást is elősegítik, serkentik: felerősítik a képiséget, kifejezőbbek is – ez az írói alapkoncepcióm.

+1 KÉRDÉS
2025-ben ön írja az Irodalmi Szemle folyóirat tárcanovella-sorozatát Alzsbetka címmel. Mit árulhat el róla előzetesen?

A Helé kötetben szereplő Fehér című novellám továbbgondolása lesz, a terveim szerint többelbeszélős kisregényként. Az egy év alatt megjelenő 12 novella adja majd ennek műnek a gerincét. Ez is szlovák–magyar környezetben játszódik, egy szlovák lány és egy magyar fiú kapcsolatáról szól a ’90-es évek közepén, mágikus-misztikus, lírai elemekkel, át-átcsapva a valóságból a képzelet világába.