Az Európai Unió előtt kényszer és lehetőség egyszerre, hogy kialakítsa saját külpolitikáját és megerősítse védelmi képességét. Oroszország és az Egyesült Államok geopolitikai döntései és a nemzetközi intézményrendszer tranzakcionálissá tétele (bármi tárgya lehet egy dealnek, nincs több nemzetépítés) egyértelművé tették, hogy Európának az eddigi nemzetközi hatalmi szerkezetet stratégiailag és értékrendjében újra kell értékelnie, ha nem akar kényszerpályára kerülni. Ugyanakkor azok számára, akik az euro-atlanti integrációt elengedhetetlennek tartják, ez nemcsak kihívás, hanem egyben felelősség is.
A transzatlanti kapcsolatok megroppanása nem először érezhető. Az USA védelmi ernyője hosszú évtizedekig magától értetődőnek tűnt, egyfajta biztonsági komfortzónát jelentett. Az Egyesült Államok azonban már nem először sorolja másodlagos helyre Európa és környezete biztonságát. A hidegháború végével egyre csökkent az amerikai jelenlét, ahogyan az arab tavasz során is csupán korlátozott szerepet vállalt az USA a nemzetépítésben és demokratizálásban. Trump első elnöksége alatt az “America First” az USA izolációját is hozta a nemzetközi viszonyokban.
A NATO európai tagállamainak védelmi kiadásai jól tükrözik, milyen szerepet tulajdonítottak eddig a (hon)védelemnek. Az európai biztonságot elsősorban az amerikai adófizetők pénze garantálta, ami hosszútávon fenntarthatatlan. Trump újraválasztása és védelmi politikájának folytatása újabb figyelmeztetés Európa számára: a kontinensnek saját kezébe kell vennie sorsát, ha biztonságát, politikai szuverenitását és tagállamainak területi integritását meg akarja őrizni.
Az EU a világ vezető gazdasági közössége, így joggal merül fel a kérdés, hogy miért is az USA és Oroszország döntsön bármely európai ország sorsáról? Miért nem képes az Európai Unió hatékony választ adni katonai agressziókra, vagy megelőzni azokat? Az európai integrációnak sok kihívással kell szembenéznie, de ez nem jelenti azt, hogy a projekt eleve kudarcra van ítélve.
Akik eddig az európai integráció békeprojekt jellegét idealista, egyben idejétmúlt eszmének tartották, most szembesülnek azzal, hogy a béke garantálása valóban hús-vér valóság, reálpolitika. Az európai tagállamok hosszú ideje nem fordították egymás ellen a fegyvereiket, ami komoly eredmény. A következő lépés azonban az, hogy az EU megteremtse és megvalósítsa a saját védelmi stratégiáját, amihez erős, demokratikus, jogállamiságot képviselő és gyakorló tagállamokra van szükség.
Egy határozott, kiszámítható, de rugalmas európai közös külpolitika a tagállamok elemi érdeke, olyan, amely képes a konfliktusok megelőzésére, a válságok kezelésére és a béke kikényszerítésére és fenntartására. Az EU-nak megkerülhetetlen politikai és intézményi autoritássá kell válnia, amelynek befolyása nemcsak a kontinensen belül, hanem annak perifériáján túl is érvényesül.
Kevesebb belső megosztottságra, több rugalmasságra és együttműködésre, erősebb politikai akaratokra van szükség. Ha Európa továbbra is a világpolitika passzív szereplője marad, sorsáról mások fognak dönteni. Arra, hogy a nemzetállamok szuverenitása érvényesülhessen, jelenleg az EU az egyetlen garancia. Eljött az idő, hogy az EU ne csak gazdasági nagyhatalom legyen, hanem védelmi és geopolitikai értelemben is cselekvő szereplővé váljon.
A mindenkori magyar kormánynak is ezért ebben a koordinátarendszerben kell saját szerepét megtalálnia. Nem pedig azon kívül.
A szerző külpolitikai szakértő, Budapest városdiplomáciai főtanácsadója.