A bucsai vérengzés is szerepet játszott abban, hogy Radu Vancu a történelem genocídiumaira emlékezzen

Román költő kötete hajdani magyar pályatárs emlékének szentelve. Kivételes gesztus. Rendkívüli a nagyszebeni poéta által teremtett lírai szituáció is, mivel a költői én azonosul az 1944 novemberében meggyilkolt Radnóti Miklóssal, a minden létbeli korláton felülemelő alkotó fantázia révén az abdai tömegsírból szól hozzánk, innen kerülnek elő új alkotásai. A szerző szerint ugyanis az irodalom számára természetes a „holtak feltámadása”. Sőt ez a redivivus a lényegéhez tartozik. A kötet verseinek műfaja „kaddis és neküia” – azaz a zsidó vallás és a görög mitológia, hitvilág fogalmait idézve: gyászoló/emlékező ima és alvilágjárás.

Radu Vancu vallomása szerint a könyv indíttatásában meghatározó szerepe volt annak a súlyos megrázkódtatásnak, melyet a bucsai vérengzés nyilvánosságra kerülő dokumentumai okoztak. Az ukrajnai kataklizma emlékeztetett arra is, hogy újabb történelmünk során különféle diktatúrák borzalmasabbnál borzalmasabb tömeggyilkosságokat, közöttük felfoghatatlan mértékű genocídiumokat követtek el. Ez a történeti és lelki előkészítettség vezette el a szerzőt Carolyn Forché: Against Forgetting (A felejtés ellen) című 1993-ban megjelent antológiájához, melyben – fölkavaró mementóként – százötven huszadik századi költő fejezi ki korunk népirtásainak rettenetét. Ebben az összeállításban szerepel Radnóti is, méghozzá öt – angolra fordított – kései versével: Hetedik ecloga, Erőltetett menet, Levél a hitveshez, Razglednicák és a Béke, borzalom. A kötet tartalmazza a benne szereplők életrajzát is, ám a román költő számára ez csak bevezetés volt: irodalomtudós lévén professzionális módon nézett után témájának. Az egyik versben említi például Tinit (azaz a német Klementine Tschiedelt), a költő ifjúkori – a csehországi Liberecben töltött diákéveket idéző – szerelmét, ami jelzi tájékozottságának mélységét.

Természetesen, a szerző azt sem feledi, ellenkezőleg, kellő nyomatékkal tárja elénk, hogy Radnótit választva szükségképp lett egy másik hőse is: a feleség – a társ és a múzsa – Gyarmati Fanni, azaz Fifi vagy csak Fif, a síron túli versek címzettje, aki sokszorosan megtapasztalhatta, hogy a főállású poéta mellett az élet minden, csak nem egyszerű. S aki a hét évtizedes özvegységével, a halála után kiadott monumentális naplójával az irodalmi legendárium jelentős részévé lényegült.

A kötet kettős szerkezetű: a versek rövid, esszészerű – ám többnyire költői sűrűségű – szövegekkel váltakoznak. Az utóbbiak mindenekelőtt az előbbiek szellemi/poétikai bázisát alkotják, megannyi variációban közelítve az alapkérdéshez: miben is ragadható meg az irodalom, benne a költészet lényege. Az aforisztikus meghatározások közül itt csak néhányat emelünk ki: „nem találok más értelmet az irodalomnak: szavakba zárni a fényt & a szépséget”. Vagy: „szilárdságvizsgálat a pokol anyagán: nem ismerek pontosabb meghatározást az irodalomra”. Továbbá: „A költészet a történelem kontrasztanyaga.” Végül: „az irodalom értelme: életet hallucinálni”. E metaforikus definíciók – végső közös mozzanatként – a literatúra értelmét abban láttatják, hogy az alapvetően embertelen világban mégiscsak fölmutatják a humánum elemi értékeit. A román poéta értelmezésében a költészet az antik kalokagathia – azaz a szépség és a jóság egysége – jegyében ellenpontozhatja a gonoszság hatalmát: „Még ha förtelem is a teljes történelem, a jó – létezik, & a szép a lenyomata annak, ahol megjelenik a világban”. E klasszikus gondolat a magyar versolvasók emlékeiben felidézheti Berzsenyi Dániel A poézis hajdan és most című híres művét: „csak egy az igaz, nagy és jó, / Melynek mosolygó jelcíme lett a szép”. Az ősi toposz a mai versben új életre kel, nagyon is érdemi jelentéssel gazdagodik.

Radu Vancu a komoly szakmai vértezettségű poéta doctusok sorába tartozik. Hivatkozásainak tág körében megjelenik például Dante és Whitman, Borges és Rilke, Apollinaire és Eliot. Így persze, azt is jól tudja: Radnóti kedvelte a kötött formákat (Hetedik ecloga: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”) De a kötet versei nem imitációk, hanem a román költő saját – szabadon áramló, rendszerint az írásjeleket is mellőző – stílusát követik. Így ironikusan utal arra: „Az volna / szép ha a halál is kötött formában lenne Talán a pokol a halál / kötött formában”.

Hivatásos irodalmárként a szerző időről időre jelzi fikció, lírikusi szerepjáték és valóság kettősségét, azt tehát, hogy a versekben megelevenedő látomásvilág „csak költészet”, a refrénszerűen ismétlődő sorok erre is figyelmeztetnek: „Az hogy ezeket a verseket írom / még nem jelenti hogy élek”. Ugyanakkor ebben a poézisfogalomban eleve benne rejlenek a föntebb említett etikai és esztétikai tartalmak.

A kötetet André Ferenc költő tolmácsolásában olvashatjuk. Ezt azért is ki kell emelnünk, mivel a lírai alkotások átültetése külön műfajt képez, csaknem önálló szakmának számít. Egyáltalán: nem akármilyen nyelvi/stilisztikai képességeket igényel. A Kaddis Radnótiért alkotásai számunkra André Ferenc hangján szólalnak meg, ennyiben ezek az ő szövegei is.

Ha a Goethe-i világirodalomnak van konkrét jelentősége és aktuális küldetése, akkor ez a román költő vállalkozásában ölthet magától értetődően testet. A több mint nyolcvan éve agyonlőtt Radnóti Miklóssal, a nácik áldozatával való mai lírikusi közösségvállalás a literatúra nemzetköziségének erejére, korokat átívelő egyetemességére épít. Ennek vértezetében bontja ki karakteres közösségi, közéleti üzeneteit. Mindenekelőtt a tiltakozását a hidraként megéledő mai fasizmusok ellen.