Hogy mitől beteg a magyar egészségügy? Természetesen ugyanattól, amitől a közigazgatás, az oktatásügy és az igazságügy. Ugyanettől a kórokozótól korrupt az üzleti élet és a tudomány, továbbá miatta van karanténban az igazi művészet. Az ágens neve illiberalizmus.
Az elnevezés bugyuta, mint azok, akiknek kitalálták. Valójában ugyanis autokráciát, - önkényuralmat – jelent. (Persze a gonosz brüsszeli liberális bürokraták miatt is kell ez a szinonima.) A „rabotázó együgyű magyarok” megszokták és megszerették az önkényuralmat. Szeretik ezt is, még ha a kádárinál ezerszer mocskosabb is: a mi kis vérfagyasztó szavú autokratánk ugyanis saját zsebre dolgozik. Lehajol minden fillérért. Szüksége van az egészségügyben lévő aprópénzre is. Erre a rabló-hadjáratra megtalálta a régi autokraták utódaitól kapott ideológiai segítséget, a TVK-t, a teljesítmény volumen korlátot. Nehéz prófétai átkozódás nélkül érzékeltetni ennek antihumánus-antidemokratikus – végsősoron tömeggyilkos – hatását.
A Kádár világban is volt tévéká: a kórházak csak annyi beteget vehettek föl, ahány betegágyuk volt, csak annyit operálhattak a sebészek, amennyi belefért a munkaidőbe. Ez még az olcsó egészségügy kora volt. Nem létezett a várólista. A Kádár rendszer talán kevéssé, de azért törődött az igényekkel is, itt-ott épültek új intézmények. A rendszerváltás után - nem azért, hanem egyszersmind – megdrágult a betegellátás, elsősorban a modern technika bevonulása miatt.
Erre a „költségrobbanásra” a nem illiberális kormányok (amíg csak voltak) reménytelenül rossz választ adtak: az új jelszó a spórolás lett. Kórház felújítás és modernizálás helyett jöttek a kórházbezárások. Az igények kielégítésének szándéka helyett jött a teljesítmény volumen korlát. Azaz annyit sem teljesíthet az egészségügy, amennyit tudna, mert az OEP (és utódai) nem fizeti ki a számlát. (Csak érdekességképpen: amit kifizet, azt is késve. Ezt nevezi - illő kárörömmel - a magyar nyelvű média „kórházi adósságnak”.)
Sajnos sem a „szakértőktől”, sem a politikusoktól nem hallok életképes megoldási javaslatokat. A társadalom természetesen elégedetlen, nem csoda, ha előítélete van az orvosokkal és az asszisztenciával szemben. Gyökeres változtatásra nemcsak a finanszírozásban, hanem a szakmai irányításban és az ellátó intézményi struktúrában is szükség van. A finanszírozásban csak a valódi biztosítási alapokra helyezés jelent megoldást, azaz igazi szolidaritást. Egészségügyi minisztérium és független közegészségügyi-járványügyi hatóság nélkül olyan az egészségügy, mint a kapitány nélküli hajó. A struktúra átalakítása szintén égetően szükséges. Szemben a jelenleg Magyarországon sajnos nem vitatott nézetekkel - a központosítással, a szuperkórházakkal – sokkal inkább a decentralizálásra, és a jobb járóbetegellátásra van igény.
A szerző orvos.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
