Márton László: A dunai patrióta

Voltak aztán, akik hazaárulónak, nemzetvesztőnek, képzelgőnek, amerikai ágensnek nevezték. Nevüket nem írom le, de nem nehéz kitalálni, kik ők.

Pályakép

Jászi Oszkár százötven éve született, 82 évet élt. Néhány hónapig miniszter volt barátja, Károlyi Mihály népköztársasági kormányában, de a Tanácsköztársaságot nem vállalta. Emigrációját a Horthy- és a Rákosi-korszak három évtizeddel hosszabbította meg. Kevés siker, sok tévedés, ábránd, bukás. Az egymást követő rendszerek gondoskodtak róla, hogy neve tabunak, vagy szitokszónak számítson.

Zsidónak született egy asszimiláns családban, szüleivel tért át a református vallásra, melynek értékrendjét, a protestáns etikát élete végéig magáénak vallotta. Idegenkedett az ortodox zsidók életvitelétől, az arisztokráciát és a dzsentrit majmoló úrhatnám polgároktól. Erdélyi kisvárosból, Nagykárolyból érkezett a villámsebesen modernizálódó fővárosba, s a független, radikális érzelmű, művelt és felvilágosodott értelmiség soraiba tagozódott. A magyarsággal, mint sorsközösséggel azonosult, de hazafiságát nem a gomblyukában viselte. Felháborodott a gazdasági elmaradottságon és az ezzel járó társadalmi állapotokon. Magyarország nemzetközi tisztességét a feudális agrár-rablógazdálkodás elleni harcban kívánta visszaállítani.

Egyetemistaként ismerkedett meg a formálódó szociológiával, s bár rokonszenvezett a szocialista eszmékkel. de barátjával, Szabó Ervinnel ellentétben az intézményes kereten kívül maradt. Az ideológusokat „Marxon kérődzőknek” tartotta. „A párttudomány – írta – nekem olyan, mint a pénzért vett szerelem, silány és lendület nélkül való.” 1900-ban nagyrészt ő kezdeményezte a XX. Század című folyóirat indítását, és részt vett a Társadalomtudományi Társaság megalapításában is. Ahogy Kende Péter megjegyzi, lelkialkata a szervezetek alapításával ellentétes volt, 1914-ben mégis létrehozta a Polgári Radikális Pártot, később ezt pályája kudarcaként értékelte. Több sikere volt az elképzelései terjesztésére alakított, kétszer is betiltott, de ma is működő Martinovics szabadkőműves páhollyal, és az ugyancsak szabadkőműves alapítású Galilei Körrel.

Az 1918-as népköztársaságot felváltó proletárdiktatúrát „új középkornak” nevezte, Károlyival, amikor a Szovjetunió felé fordult, szakított. Emigráns éveiben hazai látogatással nem is próbálkozott, harminc év után, 1947-ban tért vissza – néhány napra. A politikának továbbra is szüksége lett volna Jászira, de ő úgy döntött, neki nincs szüksége a politikára. Egy amerikai kisváros egyetemén vállalt állást; közép-európai helyzetelemzései, s időnként Magyarországon megjelenő cikkei mellett két fontos művet hagyott hátra a Habsburg Birodalom felbomlásáról és a zsarnokgyilkosságról.

Újratemetésén 1991-ben Göncz Árpád köztársasági elnök és Szabad György, a parlament elnöke felvillantotta a reményt, hogy a magyar demokraták elfogadják örökségét. Ki állíthatja ma, hogy így történt?

Elvek

Független és magányos gondolkodónak indult, a kultúrában, a hagyományokban és a nyelvben látta a nemzeti lét alapjait. A baloldalon többségi szociáldemokratákkal ellentétben, Jean Jaurèst követve, szakított az ortodox dogmákkal. A nemzetekben, minden nemzetben, a fejlődés dinamikáját fedezte fel.

Fiatal korában ráébredt, „voltaképpen egy rabszolga-társadalomban élünk (…) Nincs irányító eszme. A kereszténység osztályuralmi hatalommá lett, a liberalizmus börzeideológiává aljasodott, a szocializmust kezdi megenni a bürokrácia (…) a kizárólagos hatalom az arisztokráciáé.” Ugyanakkor „a nemzeti állam kialakulására csak a demokrácia segítségével, minden nemzetség felkarolásával érhetünk el”. A háborút általában, az I. világháború kezdetétől „a megvalósult abszurditásként” jellemezte, bár pacifizmust nem hirdetett. Károly hatalomra kerülésekor különbékét kereső diplomáciai próbálkozásokat vállalt – sikertelenül. A duális monarchia válságát először szövetségi állam keretében képzelte feloldani, a szakítást és a teljes függetlenséget csak a felbomlás után tűzte ki célul, de akkor is magyar korona alá rendelt nemzetiségeknek a kantonok modelljére alapozott egyenjogúsításával, a történelmi Magyarország keretében képzelte el.

A ma is racionálisnak tűnő, máshol megvalósult és több-kevesebb sikerrel működő modell átültetése a világháború végén lehetetlennek bizonyult. Kritikusai szerint Jászit a realitások nem feszélyezték. Ebből annyi feltétlenül igaz, hogy ajánlata elkésett – az érdekelt nemzetiségek ekkor már a szakításig és az önálló nemzetállam megteremtéséig jutottak –, a békét diktáló nagyhatalmak döntéshozóit nem érdekelte. A svájci mintára alakított kanton-modell kívánatosnak, de egyszersmind utópikusnak tűnt, mert ebből sokan kimaradtak volna, akik jövőjüket együtt képzelték, ugyanakkor kényszerrel tömörítették volna azokat, akik az együttélésről hallani sem akartak. Lehetetlen volt, de nem felesleges. Hanák Péter szerint „a ma elkésett gondolat is a történelmi realitások közé tartozik”.

Jászi valóban elméleti ember volt, de nem képzelgő szobatudós. Nézetrendszerét a feltárt tényekből kiindulva építette fel, amely mindvégig nyitott maradt, sosem vált zárt ideológiává. A nemzetiségek megoldatlan helyzete a robbanóanyagok egyik, de korántsem egyetlen eleme volt. A nagybirtokok felosztása, a földreform, az általános választójog bevezetése, a szabadkereskedelem pedig korántsem álmodozás, az elmaradás felszámolásának útja lehetett – volna. A nemzet létét nem ezek a javaslatok, hanem a változatlanság, a múltba visszatérés veszélyeztették. Jászi a Trianon utáni Magyarország és az utódállamok iparosításától remélte a konfliktusok feloldását – ebben tévedett. Masaryk azonban nem tévedett amikor a határmódosítás lehetőségét a demokráciához kötötte. Csehszlovákiában ez lényegében megvalósult, Romániában, Jugoszláviában részben, Magyarországon sehogyan. Jászit ugyan az utódállamokban a vereség után is udvariasan fogadták, de semmit sem tudott elérni. Az emigrációban az idegen környezet és az elhagyott Közép-Európában tomboló nacionalizmus ellenére se adta fel. Ha a dunai föderáció lehetetlen, próbálkozzunk legalább a kultúrnépek szövetségével. A barbárok szövetsége jött, ami újabb diktatúrával fenyegetett Budapesten, ő a humanizmusban látta a legkisebb közös nevezőt.

Az örökség

Egy éjszakán a grófi szérűn..., eltűnt a földreformot saját birtoka felosztásával kezdő gróf Károlyi Mihály szobra. Gróf Tisza István szobrának kellett a hely. Egyúttal az ’56-os forradalom lángja is eltűnt a Parlament elől, de ezt kevesen vették észre. Jászi Oszkárnak nincs szobra. Szerencsére. Nem dobhatják meg sárral, nem telepíthetik ki, és ami rosszabb, nem mondhatnak hazug beszédeket előtte.

Jászi koncepcióból egyetlen valósult meg – félig. 1991-ben a magyar miniszterelnök, a csehszlovák és a lengyel államfő Visegrádon aláírta a három (később négy) állam szoros együttműködését célzó nyilatkozatot. A dunai államok szövetségéből hiányoztak a déli szomszédok. Jászi természetesen nem tudhatta, hogy a II. világháború pusztító vihara egy egész Európát egyesítő alakulat jön létre. Az Európai Unió megszületett és felnőtt, a visegrádi négyek egyre messzebbről és egyre inkább gyanakodva néznek egymásra. Az Európa-házra a földrész nyugati és északi felében tető került és a vakolás is folyamatos, Közép- és Kelet-Európában sok helyen építkeznek, máshol inkább felgyújtanák ami áll.

Magyarországon a feudalizmust lebontották, majd újból felhúzták. A kisbirtok helyét átvette a „nadrágos emberek” nagybirtoka, az oktatásban, az egészségügyben az állam inkább az egyházakat támogatja, mint saját intézményeit, az általános választójogot a krumplis-zsákokkal szerzett parlamenti többséggel egészítik ki, a kastélyokban új földesurak rendezkednek be. „Ötven százalékkal nem lehet demokráciát építeni” – ez szinte közhelynek hangzik, de Jászi kimondta. Az illiberális demokrácia kevesebbel is beéri, de nem is épít demokráciát. Híveinek minimális programja a szegények és a nemzetiségeknek elérhető jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás volt. Hozzátették a nép nyelvének használatát. A nép nyelvét egyre gyatrábban beszélik, más népek nyelvét pedig az európai mértékhez képest rendkívül kevesen.

„A nemzetnek új önképre van szüksége” – írja Béndek Péter. Ehhez pedig, tenném hozzá, önbizalomra, hitre a jövőben. A fiatalok legalább fele Magyarországon kívül képzeli el a jövőjét. A hatalmat ez nem zavarja, jönnek helyükbe a filippínó vendégmunkások. A kivándorlási szándék mögött nem csak a tisztességes jövedelem elvárása húzódik. Aki úgy érzi, megfullad, levegő után fut. Készül a törvény a renitensek megrendszabályozására. Az állampolgári egyenlőség érvényesítése érdekében kiutasíthatják majd a magyarokat, ha nyugati (nem uniós) demokráciák útlevele van zsebükben. Huszonöt évvel ezelőtt Navracsics Tibor szemünkre hányta, hogy „befeketítjük” a hazát. Nem lepett meg, hiszen az előző huszonöt évben szó szerint ugyanez a szöveg hallatszott Kádár kádereitől. A szuverenitást az emigrációtól védték.

Jászi, a gyakorló református a földreformot az egyházi birtokokra is kiterjeszteni kívánta, az állam és az egyházak szigorú elválasztását javasolta, de vallásellenes soha nem volt. Most, amikor ismét elhangzik egy evangélikus püspök tiltakozása a nemzet szakralizálása és a vallás nacionalizálása ellen, és egy katolikus püspök hasonló állásponttal lép nyilvánosság elé, megérthetjük, hogy nézetei épp olyan időszerűek, mint a Monarchia végnapjaiban.

Bizonytalan évtizedek következnek. Senkinek se ajánlanám, hogy húzódjon vissza könyvtárának hamis biztonságába. De ha magány nyomasztja, vegye le a polcról Jászi Oszkár műveit.