Írásaimban és a közösségi média keretei között tartott előadásaimban számtalan alkalommal nevesítettem már, hogy mások mellett az Akadémiának is kimenthetetlen felelőssége van abban, hogy Orbán Viktor és bűntársai egy nyílt diktatúrát kiépítve, immár tizenöt éve megfosztják a magyar embereket a legalapvetőbb emberi jogaiktól. Ennek az írásnak a terjedelmi korlátai lehetetlenné teszik, hogy akárcsak felsorolás szintjén is megemlítsem azt a több száz esetet, amikor nem csak joga, de kifejezett kötelessége is lett volna a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy a tekintélyét, tudományos ismereteit felhasználva tiltakozzon, és a magyarázataival segítse a magyar társadalmat annak felismerésében, hogy Magyarországon az Orbán-rezsim nem kormányoz, nem a magyar emberek érdekeit igyekszik szolgálni, hanem a hatalom kizárólagos birtokosaként, egy maffiacsalád elvén működő bűnszervezetet épít ki.
A hallgatás bűnei között is kiemelkedik a 2015. szeptember 4-én bevezetett, és máig hatályban tartott, „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” (migrációs válsághelyzet) szó nélkül hagyása immár tíz éve. Ez alatt az időszak alatt előbb az egészségügyi helyzetre (2020. március 11.), majd a szomszédban folyó háborúra hivatkozva (2022. május 25.) – az Alaptörvényt módosítva – újabb két veszélyhelyzetet léptetett hatályba Orbán Viktor annak érdekében, hogy akár az Alaptörvény előírásait is figyelmen kívül hagyva, egyszerű rendeleti kormányzással, korlátok nélkül gyakorolhassa a hatalmát. A válsághelyzetek számának szaporításán túl, Orbán a hatalmát arra is felhasználja, hogy a most benyújtott 15. Alaptörvény-módosítás elfogadását követően a kormány dönthet majd a veszélyhelyzet bevezetéséről, meg is határozhatja annak végét, és rendeletei érvényben tartásához sem kell majd minden esetben külön parlamenti jóváhagyás. Így Orbán dönthet arról is, ha a katonaságot be kívánja vetni itthon az elégedetlenkedőkkel szemben, amikor tavaszi nagytakarítást tervez, vagy bárhol külföldön, háborúba sodorva az országot.
Orbán nem is maradt tétlen, naponta érvényesíti a jogalkotás feletti diktatúráját, megfosztva a nemzetet a szabad választáshoz, a szabad oktatáshoz, a nyugdíjukhoz, az egészségügyi ellátáshoz, és az emberi méltóságukhoz fűződő alapjogaiktól. Az Akadémia pedig csak hallgat.
A visszafogott megfogalmazások felett mára eljárt az idő! Érteni kell annak a súlyát, amikor a miniszterelnök ünnepi beszédében a társadalom jelentős többségét megfosztja az emberi státuszuk lényegétől, kritikusait poloskaként nevesítve felhívást tesz közzé hívei körében a kártevők tavaszi eltakarítására, amely során számíthatnak a hatóságok aktív támogatására. Az ilyen tartalmú közlésekre az Alkotmánybíróság idevágó határozata szerint sem terjed ki a véleménynyilvánítás szabadsága, ezáltal megállapítható lenne a közlés büntetőjogi felelőssége.
Ma már nevén kell nevezni azok felelősségét, akik nyíltan vagy hallgatólagosan, a diktatúrának lekötelezetten vagy egyszerű gyávaságból, de a nemzettel szemben fennálló cselekvési kötelezettségeiket megtagadva biztosítják a bűn szabad gyakorlását a nemzetünk felett. Ma már ki lehet, sőt, ki kell mondani azt is, hogy abban az esetben, ha az Akadémia és/vagy más társadalmi szervezetek (politikai szervezetek, mozgalmak, szakszervezetek, munkaadói szervezetek, szakmai szervezetek, média szereplők, stb.) nem változtatnak megalkuvó magatartásukon, akkor a demokráciánknak nincsen rájuk szüksége. A gyávaság, a tudományos gondolkodás és a demokrácia képviselet bárki által, amúgy is kizárják egymást.
Természetesen nem „csak” az Akadémiát terheli a felelősség mindenért, így Orbán bűnszervezetének évtizedes virágzásáért, elődeinek hibáiért. Nem kizárólagos a felelősségük Orbánért, aki előbb maga alá gyűrte a jobb sorsra érdemes Fidesz és KDNP politikai tömörüléseket, majd ennek segítségével immár tizenöt éve pribékjeivel bitorolja az államhatalom minden ágát. Az MTA azonban a magyar értelmiségi tudat és képesség csúcsának az intézményesült szervezete, ezért igenis kiemelt a felelőse ebben az országromboló folyamatban. Kritikai írásomat most az MTA tetteinek, vagy még inkább a tettei elmulasztásának bírálatával kezdem el. De jönni fognak a többiek is, ígérem!
Az aktuális okot az Akadémia által most is szó nélkül hagyott, március 15-i Orbán-beszéd fenyegető volta és nyílt történelemhamisítása szolgáltatja. Orbán és követői az 56-os hőseink meggyalázása után immár nemzetünk történetének, az 1848-as márciusi ifjak hőseinek csodálatos fellépését próbálják a bűnszervezet mosdatására felhasználni. Már nagyon sokszor megfogalmaztam, hogy a diktatúrával, a hatalmat gyakorló bűnszervezettel szembeni fellépés mindannyiunk kötelezettsége. Ugyanakkor azt sem rejtettem véka alá, hogy az értelmiségtől, különösen annak reprezentánsaitól elvárható, hogy elsőként ismerjék fel az uralkodó elit nemzetrontó cselekedeteinek veszélyét, s ezáltal a tiltakozási és a figyelemfelhívási kötelezettségük is elsődleges.
Nem egyszerű a legszélesebb társadalmi kör számára tudatosítani a veszélyét a 2018-ban elfogadott ún. rabszolgatörvénynek, a 2024-es gyermekvédelminek hazudott jogalkotásnak, a rendkívüli jogrend tíz éves fenntartásának, a média feletti, majdnem kizárólagos befolyásnak, stb. Ugyanakkor a történelemhamisítás ordas voltára talán könnyebb rámutatni. Orbán, hogy védhető maradjon az orosz agresszor feltétlen támogatása, az áldozat hibáztatása és cserbenhagyásának nyilvánvaló bűntette, előbb a 2024. október 23-i megemlékezéssel összefüggésben, most pedig az 1848-49-es szabadságharcunk kapcsán dobott félre minden tudományos tényt, és fogott bele a magyar történelem legszentebb eseményeinek meghamisításába.
A Magyar Távirati Iroda március 14-én adta hírül, hogy Orbán Viktor miniszterelnök az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója alkalmából levelet intézett a külhoni magyarokhoz. Az MTI szerint nemcsak a szomszédos országokban, hanem világszerte idézik majd Orbán levelét.
Részlet Orbán történelemhamisító leveléből: „Emlékezünk hőseire, a márciusi ifjakra, akik úgy győztek az elnyomás felett, hogy a felforgatás helyett a rendet, a háború helyett a békét, a halál helyett az életet tűzték zászlajukra.”
A miniszterelnök a levélben kiemelte továbbá: „Közösen kell fellépnünk azokkal az erőkkel szemben, amelyek a magyar nemzetrészek jogainak csorbítására törnek, és együtt kell gátat vetnünk minden olyan őrült tervnek, amely háborúba taszíthatja Európát.”
Az írásom szándékának a megértéséhez csak azt az egyszerű kérdést kell feltennie az olvasónak önmagában, hogy történtek-e Orbán eddigi hatalomgyakorlása során olyan rendszerszintű intézkedések, amelyek a nemzet jövője szempontjából társadalmi tragédiához is vezethetnek, vagy már vezettek is. Azoknak, akik szerint a válasz „NEM”, felesleges tovább olvasniuk ezt az írást, mert nem nekik szól.
Ha viszont a válaszuk „IGEN”, akkor az írásom időszerűségét adja, hogy néhány napja ünnepelte az ország, igaz nem méltó módon az 1848. március 15-i történelmi esemény 177. évfordulóját, a napot, amikor elhangzott Petőfi Sándor március 13-án kelt költeménye, a „Nemzeti dal”. Tragédia, de igaz, hogy sokkal több a párhuzam a 177 évvel előtti és a mai helyzet között, mint az eltérés. Ezért, Orbán levelével szemben, alább idézek két részt a Nemzeti dal ma ismét aktuális szövegéből:
„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”
Továbbá idézem Petőfi üzenetét, az MTA ezúttal is tetten érhető, nem egyedüli hallgatásának kimenthetetlen felelősségére utalva:
„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.”
Petőfi mondatai félre nem érthetően fogalmazzák meg, hogy nincs kibúvó, ha a nemzet veszélyben van, akkor kizárólag a „sehonnai bitang ember” jelzővel illethetőek azok, akik ál-indokokkal, például. hogy „a tudománynak távolságot kell tartania az aktuálpolitikától” stb, menekülnek a saját kötelezettségeik alól.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak valós, bizonyított felfogását mutatja be az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) kézirattárában őrzött, Petőfi saját kezű, Kossuth Lajoshoz 1849. január 12-én írott levele. Levelében Petőfi úgy fogalmaz: „(...) csak arra kérem Önt, tetessen át a 28-dik zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.”
A levél írása idején Vetter Antal vezérkari főnökként a magyar csapatok visszavonulásának terveit dolgozta ki, feladva Budapestet, miközben Bem József, az erdélyi csapatok vezetőjeként kiszorította az egyesített osztrák-orosz haderőt Erdélyből, és biztosította a magyar kormány Debrecenbe költözését.
Figyelve a demokratikus közélet, politikai elemzők és médiabeli írások reakcióit Orbán történelemhamisításáról, ezek többsége Orbán és az orbáni rezsim kiszolgálóinak a magyar történelemmel kapcsolatos hiányos ismereteit emelte ki. Ami akár indokolható is, ha figyelembe vesszük a Fidesz-KDNP Széchenyi-díjas (2014) történészének, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, a XX. és XXI. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum főigazgatójának ismert előadásait, amelyekben például kifejtette, hogy Magyarország mindhárom (!), már befejezett világháborúban a vesztes oldalán állt, s aki szerint Németország már nem is létezik, stb. Tény, hogy az Orbán levelével foglalkozó írások a bulvár elvárásainak mindenben megfelelnek, szórakoztatóak, de a történelemhamisítás veszélyére nem hívják fel kellő súllyal a figyelmet.
Ebben lenne kiemelt feladata és felelőssége az Akadémiának, benne Freund Tamásnak, az MTA elnökének és vezetőtársainak. De nem változott semmi. Az Akadémia cinkos hallgatásával szolgálja ki a diktatúra elnyomó rendszerét, utat engedve a történelemhamisításnak. Az MTA vezetése, rendes tagjainak többsége, a mindennapjaik remélt megvédése érdekében gond nélkül hagyják cserben a nemzetet, és ami hasonlóan gyalázatos, a tudományt is. Pedig az MTA tudományos osztályai gyakorlatilag lefedik a tudomány valamennyi területét. De mire számíthatunk, ha Orbán történelemhamisító levele, melynek lényegét március 15-i beszédében mindenben megerősítette, nem váltotta ki az MTA Filozófiai és Történelemtudományok Osztálya tiltakozását, a nyilatkozat társadalmi veszélyére való figyelemfelhívását? Még nagyságrendileg sem tudom megbecsülni azokat az alkalmakat, amikor Orbán ordas jogalkotásai során csak a némaságot tapasztalhattam az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya részéről. Én le merem írni, hogy szégyelljék magukat, de nagyon!
Tudatában vagyok írásom provokatív voltának, az kifejezetten ezzel a szándékkal született. Természetesen az Akadémia tagjai között is lehetnek, sőt vannak kivételek. Az orbáni bűnszervezet egyes lépéseit elemzők és elítélők közül sokan jelenleg is az MTA tagjai. Kritikai fellépéseik okán a felelősségük talán mérsékeltebb, de ez az írás a Magyar Tudományos Akadémiáról, mint intézményről szól, amely intézményként az Orbán-rendszer alatt kizárólag a saját érdekeinek sérelme, így a kutatóintézeteitől, ingatlanjaitól való megfosztása esetén lépett fel, és kérte az általa korábban, és azóta is cserben hagyott nemzet támogatását. Én ott voltam az Akadémia saját érdekei mellett kiálló tüntetéseken is. Minden estben felhívtam a fentiekre a figyelmet, kérve sokak csatlakozását, mert az közös érdekünk, de mindig leírtam azt is, hogy egyébként az Akadémia intézménye és tagjai a társadalmi támogatást nem érdemlik meg.
Mindezekre tekintettel, kész vagyok bármikor, bármilyen akadémiai testülettel nyilvános vitát folytatni az általam leírtakról. Én kifejezetten örülnék neki, ha a vita végén nekem kellene elnézést kérnem tőlük a téves helyzetértékelés miatt. A vita sokat segítene abban is, hogy más, ma még megalkuvó intézményesült csoportok számára is lehetővé tegye a tanulságok levonását, s érzékeljék azt a társadalmi értékítéletet, ami egy nyilvános vita során várhatóan kialakulna.
A szó az Akadémia kezében is fegyver lehetne a jó oldalán. Tapasztalhatjuk, hogy Orbán a gonosz oldalán hatásos fegyverként használja velünk szemben a szavakat, poloskának minősítve emberi mivoltunkat, jóváhagyva akár az elpusztításunkat is.
Orbán propagandájának hatására immár a magyar társadalom többsége magára hagyja az ukrán népet. Ma már Orbán bátran kiírhat egy véleménynyilvánító szavazást Ukrajna uniós tagságáról, miután tudja, hogy a propaganda hatása alatt álló társadalom cserben fogja hagyni a kárpátaljai magyarságot is magába foglaló áldozatot. Orbán propagandája 2022-ben Magyarország EU támogatottságát fél év alatt 88-ról 78 százalékra csökkentette, de a mesterterv, az 50 százalék alá visszaszorítás nem sikerült – az arány most ismét 87 százalék.
