A könyvet jegyző Alekszandr Sztikalin a magyar-szovjet kapcsolatok régi, kiváló ismerője, szerzőtársa a fiatalabb orosz történész nemzedék tagja, Viktorija Gruzgyinszkaja, aki a közép-kelet-európai történetírás szovjetizációjának avatott kutatója. A forrás történelmi pikantériáját az adja, hogy a történész Szidorov, aki a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója volt, pont a forradalmi napokat töltötte a magyar fővárosban. Egész pontosan a margitszigeti Nagyszállóban, egy idő után gyakorlatilag elzárva a külvilágtól, ezért lett ideje unalmában naplót írni a történelmi eseményekről. (A szöveg egyébként nem teljesen ismeretlen a magyar újságolvasók számára sem, mert Kun Miklós még 1996-ban közölt belőle kiragadott szemelvényeket a Magyar Nemzetben.)
Szidorov professzor tulajdonképpen rég eltervezett történészdiplomáciai útra jött 1956. október 15-én: Pach Zsigmond Pál moszkvai látogatásának mintegy viszonzásaként. Ennek megfelelően szinte minden valamirevaló „hivatalos” magyar történésszel találkozott, így az 1956 előtti történész frontot vezető moszkovita Andics Erzsébettel, vagy az 1956 utáni időszak első emberével, Molnár Erikkel.
Végül is nem volt akárki: a nemzetközi hírű Borisz Grekov akadémikus utóda az Intézet élén. Első számú szovjet történésznek azért nem neveznénk, hisz nem volt a Szovjet Tudományos Akadémia tagja és korszakos művekkel sem gazdagította s szovjet történettudományt. Valójában pártkáder volt, aki elvégezte az 1917 utáni korszak emblematikus szovjet marxista történésze, Mihail Pokrovszkij által vezetett Vörös Professzúrát, és tudományos, oktatási munkát is folytatott, sőt publikált is az előző századforduló oroszországi burzsoáziájáról. A párt hol pártmunkára, hol a történész frontra helyezte, de megjárta a Honvédő Háború frontjait is. Első generációs szovjet történész, aki már a korai marxizmus emlőin nevelkedett, s aki megélte, megszenvedte az SzKP kiismerhetetlen, vagy csak Sztálin által ismert irányváltásait – és mindig hű maradt a párthoz. Szolgált évekig a Távol-Keleten, családjától elszakították, feleségét letartóztatták, párttagkönyvét elvették és 1935–36-ban egy teljes évig munkanélküliként, ágyrajáróként tengődött Moszkvában. Kijáratták tehát vele a sztálinizmus iskoláját, csakúgy, mint megannyi történésztársával. Így aztán, amikor eljött az ideje egykori mestere, Mihail Pokrovszkij meghurcolásának, akkor elsőként állt be a sorba, amikor meg a „kozmopolita” kollégák ellen kellett küzdeni, akkor a „burzsoá objektivitásra” csapott le osztályharcos ökle.
Ő érkezett, pechjére, Budapestre 1956 őszén, hogy előrelendítse a szovjet-magyar történész kapcsolatokat.
Az első héten még minden a protokoll, a tervek szerint történt. Hétfő: érkezés, fogad Pach (a feleségével), a követség képviselője; kedd: archívum; szerda: Párttörténeti Intézet; csütörtök: Budapest Történeti Múzeum, este balett; péntek: Történettudományi Intézet, 4-7-ig beszélgetés Andics Erzsébettel; szombat: Badacsony, gyönyörű nap, meggusztáltuk az összes borfajtát; vasárnap: Visegrád, Esztergom, stadion (Vasas-Honvéd meccs), este Otelló, vacsora az Astoriában.
Ám eljött október 23., kedd. A nap egy aquincumi kirándulással kezdődik, de a hazafelé vezető úton már tüntetők sokaságával találkozik. Délután 5-kor fogadás az Akadémián, és miközben az ablakok alatt vonulnak a fiatalok, vita bontakozik ki Pach Zsigmond Pál és Arkagyij Szidorov között. Pach szerint a szovjet történészeknek lenni kéne annyi bátorságuk, hogy beismerjék: a kollektivizáció erőszakos volt és ezért helytelen, mire a szovjet professzor kijelenti, hogy a párt fő irányvonala mindig helyes.
Ezen a napon már érez elég bátorságot arra, hogy összegezze véleményét, mely szerint „amennyire meg tudom ítélni, az első csapások azokat a moszkvaiakat, a sztáliniakat sújtják, akik értik az elkövetett hibákat, de legalább némi ellenállást akarnak tanúsítani az elszabadult kispolgári dühöngés ellen… Az egyetlen biztató, hogy a munkások érdektelenséget mutatnak ezzel szemben és nem vesznek részt a tüntetéseken… mindenki szocializmust akar, többet keresni, de kevesebbet dolgozni”.
E „gyorsértékelés” utáni napok információhiánnyal, bizonytalansággal, félelemmel teltek a nem szűnő fegyverropogás és ágyúlövések közepette, amibe a szálló ablakai is beleremegtek. Szidorov néha elmerészkedik a pár száz méterre levő Árpád (Sztálin) hídig, sőt a Margit hídig is a nagy ködben. Tankokat és szabadon közlekedő embereket lát. (Ez utóbbin igen elcsodálkozik.) Az ellátással és a személyzettel megvan elégedve, csupán a szalvéta fogyott el. Kifogásolja, hogy a magyar történészkollégák nem keresik fel, bár Perényi József (egykori tanszékvezetőm) és Pach Zsigmond Pál telefonon azért érdeklődtek.
A szállóban lakó több tucat külföldi nyelvi csoportokba tömörülve lázasan elemzi a történteket, próbál tájékozódni a rémhírek, fél- és dezinformációk, pletykák dzsungelében. A szovjet professzor főleg a szlovák, bolgár vendégekkel érti meg magát. El is nevezik magukat „Szláv Formozának”. „Az amerikai csoport meg csak ül és nevet” – írja, de később rájön, hogy azok is – valójában kukorica-bizniszben érdekelt – kommunisták.
Az október 26-i konklúzió: „A magyarokat megfertőzte a nacionalizmus. A párt sok egyéb hibája mellett, elkövette azt is, hogy nem fejlődött a politikai nevelés, nem folyt a kistulajdonosi és profasiszta és a fasiszta ideológia elleni harc. Mindenki megfertőződött a szocializmushoz vezető saját út gondolatával, de nem igazán vannak elragadtatva a szocialista rendezvényektől.”
27-én reggel: „A lövöldözés sokkal közelebb van, mint tegnap, és minden jobban, élesen és közvetlenül érződik. Nem zárom be a rolót. Visszabújok az ágyba, mert a szigetünkön nincs géppuskatűz, el vagyunk választva Duna által.”
A napi összegzés: „Igen, valóban szörnyű, hogy azok az emberek, akik ellenünk harcoltak, akiket felszabadítottunk, és akik 12 évet éltek az új kormány alatt, a kommunisták égisze alatt, lényegében azok maradtak, akik voltak – burzsujok [és] nacionalisták. Ha belegondolok abba, mi történt, eltekintve a »sztálinisták« hibájától, nagyon-nagyon hibás világnézeti értelemben az az értelmiség, amely nem a mi értelmiségünk. Ez nem egy új szovjet értelmiség, hanem a régi polgári, amelyet Rákosi éppen csak megolajozott.” Nem jobb a véleménye történész kollégáiról sem, akikkel a helyzet „rendeződése” után nehéz lesz majd együttműködnie az internacionalizmus szellemében.
Október 28-án nagy tankvonulásra ébred és délelőtt kimerészkedik az Árpád hídra, ahol fiatal szovjet tankosokkal találkozik. Ők igen sajnálják, hogy nem lőhetik szét a fél várost, mert csak a választüzelésre van parancsuk.
Október 29. a bizakodás jegyében telik, hogy most már tényleg fordulat következik be. A lift is újra működik és a külföldieket is kezdik elszállítani. Csak a szovjetek vannak pénz nélkül magukra hagyatva. Együtt hallgatják a magyar és a szovjet rádió adásait és nagyjából képbe kerülnek az országos helyzettel kapcsolatban.
Október 30-án reggel a követség végre jelentkezik és Szidorovékat magyar zászlós kocsik a szovjet követségre szállítják. Még előtte azonban a szállodai reggelinél egy érdekes beszélgetésre kerül sor a professzor, a román író, Mihai Beniuc és Aczél Tamás, Sztálin-díjas költő között. Aczél közölte, hogy itt egy népi forradalom zajlott a demokratikus szocializmus megvalósítása érdekében, amit Szidorov úgy kommentál naplójában, hogy az igazából ellenforradalom és Nagy Imre alatt fasizálódik az ország.
A szovjet professzor a szigeti két hét után még 15 órát vesztegelt a nagykövetségen. A Nagyszállóban töltött idő majdhogynem paradicsominak tűnik ehhez a naphoz képest. Itt szembesült igazából a valósággal: látja a kivonuló tankokat, sebesülteket, magyar menekülteket családostól, a teljes tanácstalanságot, a kétségbeesett követségi embereket, akik szovjetellenes pogromokat, az amerikai csapatok behívását vizionálják és fogytán az élelem is. Nem véletlenül írja: „Elsiratjuk a szocialista köztársaságot. Véget ért, elveszett a demokratikus köztársaság.”
Végül a hadparancsnokságról evakuálják őket páncéloson, komoly katonai védőőrizetben október 31-én a reggeli órákban. Még mielőtt a repülőtérre értek volna, a napló félbeszakadt.
*
Szidorov professzor szerencsésen hazaért. Ezeknek a napoknak egyetlen szovjet civil áldozata sem volt. Ő pedig rendben folytatta tovább munkáját a Szovjet Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében. A kötetben publikált egyéb dokumentumokból az is kiderül, hogy már 1957. január 2-án újra felvette a kapcsolatot a pár héttel azelőtt még „nacionalistáknak” és „burzsoáknak” tartott magyar történészekkel, akik olyannyira „ignorálták” őt margitszigeti kényszerű „fogsága” alatt. „The show – a szovjet-magyar történészkapcsolatok építése – must go on.” 1956, a „vesztegzár” a Nagyszállóban pedig csak egy számára, a szovjet történész-csinovnyik számára örökre megfejthetetlen, rossz emlék maradt.
