Nyirkos hideg volt, a félhomályos, olykor riasztóan elsötétedő pincerendszer kiúttalannak tűnt, a lemaradás a társainktól az eltévedés veszélyével fenyegetett. De rendíthetetlenül követtük a Nagypál Gábor által remekbe formált hőst, átragadt ránk csillapíthatatlan megismerésvágyának hevülete. És persze érdekelt minket a sorsa is, hogy mire megy a vágyával, és hogyan ér véget a történet a belvárosba visszabuszozva, a Bakáts téri templomban, ahol szinte felmagasztosul, miközben nem kerülheti el a halált. Tán az is kétséges, mennyire élt hasznos életet, de hogy érdekes élete volt, sok tekintetben beteljesítette a vágyait, az biztos.
A Budapest Bábszínházban nem kell barangolnunk, leszámítva a kisebbfajta túrát, hogy föl kell kutyagolni a negyedik emeletre, az Ország Lili Stúdióba. Aki figyeli közben a falakon a különböző előadásokról kitett képeket, és netán látta is a produkciók zömét, mint például én, annak számára ez kisebbfajta időutazás, mert a fotók óhatatlanul is számtalan emléket idéznek fel.
A Szikszai Rémusz által rendezett Peer Gynt előadásának eleje meglehetősen jól szemlélteti a főhős örökös, csillapíthatatlan kíváncsiságát. Különböző életkorú színészek adják a címszereplő más-más életszakaszait. Ács Norbert, Bartha Bendegúz, Fodor Tamás és Teszárek Csaba szorosan egymás mellett, csaknem összekapaszkodva állnak, előttük ott a Peert megtestesítő bábu, akit úgy mozgatnak, hogy ők is látszanak. Japán bunraku típusú a figura, amit vagy akit egyszerre többen is átlelkesítenek, más-más a kezét, a lábát, a fejét, szoros, bámulatosan összehangolt együttműködésben. Gyönyörűségeges Hoffer Károly által tervezett figura. Igen plasztikusan eleveníthető meg, mintha tényleg élne. A szemében ott az értelem. Inkább fiatalembert formáz, mint időset, lelassuló, elnehezedő járása jelzi majd, hogy mind öregebb és öregebb lesz. És hát a báb olykor szinte megmagyarázhatatlan csodája, hogy a fejét is úgy lehet mozgatni, hogy az amúgy rezzenéstelen arca mind barázdáltabbnak, bölcsebbnek tűnjön.
A négy színész arca viszont közel sem rezzenéstelen. Kezdetben olyan érdeklődéssel néznek körbe, a bábuval együtt lélegezve, mintha a világmindenséget látnák. Minket is végigmustrálnak, és ki tudja mi mindent, ki mindenkit látnak belénk? Különböző szituációkban, amikor épp a rájuk kiosztott életszakaszt játsszák, mozgatják majd külön-külön is a figurát, hogy aztán Peer halálakor ismét egyesítsék erőiket, tapasztalataikat, mintegy összegezve a világ vándorának életét. Fejükön ugyanolyan piros sipka, mint az övén, jelezve: ők szinte egy test, egy lélek.
Egy bábu halála akár megrendítőbb lehet, mint egy emberé. Ezt akkor éreztem át először igazán, amikor még általános iskolásként, majd évtizedeken keresztül sokszor láttam a Petruska temérdek országot megjárt, bábszínházi előadását. Ennek a végén a meggyilkolt Petruskából kiszórták a fűrészport, megmutatva, hogy nem nagy ügy a megölése, hiszen csak bábu volt. Ettől jó néhányszor könnyes lett a szemem.
Most megrendít Blasek Gyöngyi haldoklása Aase anyóként. Amúgy szép, hogy van fiatalabb Aase is, Pallai Mara alakításában, amikor még egyáltalán nem anyó, nem szorul gyámolításra, s Peer legfőbb szövetségese, barátja, játszótársa. Blasek érzékletesen elgyengül a deszkákon, szinte láthatóvá teszi, hogy Aaset előbb a teste hagyja el, mert a lelke, a szeretete, az odaadása még nagyon is ott van a fiával. Ahogy az emlékezete szintén, visszapörgeti magában, amit közösen átéltek, mielőtt elnehezedő teste itthagyja az árnyékvilágot.
Megható pillanatokat eredményez, amikor a fiatalabb színészek átadják idősebb kollégájuknak az addigi szerepüket. Solvejg, Peer gyakran tovatűnő szerelme, hiszen nem fér bele a hagyományos családi élet a folyamatos világvándorlásba, Csarkó Bettina, Spiegl Anna és Blasek, aki ebben az esetben is a legidősebb korosztályt képviseli. Solvejg sok tekintetben a már-már elért, át is ölelt, de aztán fájdalmasan odébb röppenő kék madár, az áhított boldogság, ami úgy istenigazából soha nem teljesül be. Vagy tán a soha meg nem szűnő kíváncsiság újra és újra való kielégítése, hogy aztán ez ismét vágyat ébresszen új utak, friss ismeretek felé? Ezek „megkaparintása” legalább időlegesen kielégülést, boldogságot jelent, hogy aztán megint „menthetetlenül” eluralkodjon, fékezhetetlen hajtóerővé váljon a végleg csak a halállal csillapítható elementáris tudásvágy.
E tudásvágy megtestesülése a szabadon iramló, embernél nagyobb, hatalmas szarvas, Hoffer Károly bábremeklése. Többen mozgatják, valóságos monstrum, mégis könnyedén szökell, érezteti a friss levegő, a határtalanság jótékony hatását, lerí róla, hogy makkegészséges, és hát káprázatosan fenséges. Neki nincs mi után vágyakoznia, ő maga a beteljesülés, a szépség, az erő, a szeretet. Ilyen nincs is, de ez az ami egy bábszínházban mégiscsak lehetséges, hogy a segítségével megmutassák azt a rögvalót, amiben élni kényszerülünk, és ami gyakran rút, elviselhetetlen, de közben mégiscsak tele van megismerésre érdemes szépséggel.
Ahogy ez a produkció is mutatja, a Budapest Bábszínház társulata is folyamatosan kíváncsi. Nem rutinelőadásokat hoz létre, mer kísérletezni, rá-rákérdezni a saját műfajára, a határait feszegetni. Néha nekem kevés a báb, ahogy ezúttal is. Szikszait érdekli a műfaj, a bábszínházi A viharon és a Dekameron 2023-on kívül olykor élő színházi rendezéseibe is belopta. Pethő Gergő, Pájer Alma Virág, Barna Zsombor, Kemény István több szerepbe is belead apait-anyait, erőteljes karaktereket formáznak. Gimesi Dóra dramaturgként a hatalmas szövegfolyamból három órányi mennyiséget „gyúrt”, Zöldy Z. Gergely főleg jelzésszerű díszletei hagyják, hogy az alkotók fantáziája töltse ki a teret. Szelei Mónika jelmezei sokat segítenek abban, hogy a színészek meseszerűen torz lényeket is eljátszanak.
Fodor lúdbőröztetően szép búcsúmonológja az előadás, a megismerés, a tudás, a színészet esszenciája. Összesűríti benne az élettapasztalatát, bejárva utakat és tévutakat, megjeleníti benne nagy színészetét.
