Erre ledobja a lapátot és olyan monológot vág ki, hogy elhűlve hallgatjuk. Beszél nekünk a világról, hogy 15 éve, mikor ő is vállalt 3 gyereket, még nem lehetett látni ezt a rettenetes véget. Hogy ő nem erre szánta a gyerekeket. Ha Trumpot lelövi valaki pár hónapon belül, akkor sem javul semmit, generálprobléma van, a természettel, ökoszisztémával, emberiséggel. Megcsinálta a csodálatos kertjét, de mire megy a szelektív szemétgyűjtéssel, meg a tudatos zöldségtermeléssel?! Végünk van, süvölti, és mi ketten, a dohányzó kolléga és én, dermedten nézzük a földet. Miért nem cigizel, Valér? Kérdezi újra, nem tudok válaszolni.
Valami két óra múlva köhintek, hogy szólnék, mind a ketten rám emelik a tekintetük, kicsit sárosak, meg piszkos az arcuk, mint a kertépítők általában.
– Azt hiszem, megvan a válaszom.
Azért nem gyújtok rá, Michael, mert nem hagytatom cserben a kisfiamat, aki Down-szindrómás. Ő a kis virágom, a rosszindulat nélküli kis manó, aki valahogy ide vetődött.
A két lányom már elég nagy, pár év és kirepülnek, de a kisfiamat nem hagyhatom magára, mert nem tudja magát megvédeni, na ezért nem gyújtok rá.
Senki nem szól, krahálnak, ásunk tovább, Michael odaszól.
– Oké, ezt elfogadom, oké, bocs...!
A csebokszári lakótelepen a Vallon utcában laktunk. Érdekes világ volt a hetvenes évek, oly távoli és mégis fényképerősségű képek ezrei villognak az agyamban. Mikor otthon sétálok, olyan, mint a ma népszerű fotósorozatok a neten, hogy száz éves képek mellé odateszik ugyanazt a fotót, amit pont ugyanabból a szögből lőtt el valaki. Ott áll egy amerikai katona valami nevesincs francia falucska temploma előtt, bajtársa rohan át az úton, s mellette ugyanaz a szög, ahol valakik sétálnak egy virágbolt előtt, minden a helyén, csak a két harcos nincs a képen s nem fekete-fehér a fotó, hanem színes.
Az akkor hipermodernnek számító négyemeletes sorházak magányos betonkóróként árválkodtak egy meddő és építkezési gödör pusztában, mint az Utánam srácok! ifjúsági film háttérképe, csak ez Egerben volt. A később több tízezer embert befogadó panelerdő, ekkor még csak tétova első lépéseit tette meg egy úton, aminek a végét ma már mindenki ismeri. A házunktól nem messze még egy istálló is állt, benne egy szürke lóval és gazdájával, egy rekedt hangú lovásszal. Az istállótól nem messze állt még egy négyemeletes ház, az utcafronton egy presszó, egy falatozó, kisbolt és a kisposta, falára felfestve ecsettel, EZT NEM VÁRTAM, életem első graffitije, amit láttam. Múltkor arra mentem, nagyon halványan, de még látszik a mű, 45 éve nem festette le senki. A házak álldogálnak, a völgyből jól látszik a Bükk-hegység, a másik oldalon egy hatalmas fasor, bekebelezte a város az egykori országutat, ami Egert és Felnémetet kötötte össze.
A mai elit Neumann középiskola és egy áruház helyén pár munkagödör árválkodott, bennük iszapos, zöld posvány, békalencsés víz, és egymillió ebihal. Ezen simán mérhető, mennyivel romlott az ökoszisztéma helyzete, már évtizedek óta nem láttam ennyi ebihalat egy rajban. Gyermekként nyilván a vízben töltöttük időnk nagy részét, saraztunk, meregettük az állatokat tejfölös pohárba, dobáltuk az ikrákat.
Volt egy Down-szindrómás kislány az egyik lépcsőházból, ő is olyan öt-hatéves forma lehetett. Mennyit gonoszkodtunk vele... Levetkőzött ő örömmel csupaszra a biztatásunkra, és boldog vigyorral ugrott hasasokat a lápba, gurgulázva kacagott és mi gúnyoltuk, cikiztük.
Egyik nap, megint valami idétlen, éretlen tréfát eszeltünk ki, mi vagy ötvenen, a környékbeli Ratkó-gyerekek ivadékai. A kislány, Editke természetesen boldogan vett benne részt, egyszer csak az édesanyja futott elő a házak felől, hangosan, fúriaként süvöltött, karját rázta az égre!
– Állatok, mocskos kis állatok!
Karon ragadta Editkét és hazavonszolta a tiltakozó gyereket. A gyerekek hangosan röhögtek, boldogan huhogtak, az egyik kisfiú, világosan emlékszem, a többieken is túltett, talán még utánuk is dobott valamit.
Emlékszem rá sajnos, mert az a kisfiú én voltam.
Huszonévesen a Dobó téren lépdeltem át, Airwalk pólómban, valóban úsztam a levegőben, fiatal voltam és sudár. Egyszer csak oldalra kaptam a fejem, szinte beleégett az emlékezetembe, egy talán tízmásodperces kis etűd. Egy nekem akkor torzszülött, nagy tohonya málé férfi, furcsa vágott szemekkel rohant, de valami olyan boldogsággal az arcán valahova, hogy önkéntelenül is utána fordultam egy pillanatra. Nem tudtam eldönteni, hogy 15 vagy 40 éves, kortalan volt az arca. Vele szemben egy idős úr futott, egyenesen ezen tohonya felé, mikor találkoztak, olyan érzelemcunamival ölelték meg egymást, hogy megborzongtam, taszított a kortalan ember, most is látom magam, elhúztam a szám, ez biztos.
Az Almagyar-hegy nem a város felőli részén gubbasztottam, egy teljesen reményvesztett napon, esett az eső, kopogott a szélvédőn. A teljesen elhagyatott utcában, hatalmas, sokmilliókat érő haciendák kerítését nézegettem. Itt élt Eger krémje, illetve az egyik puccos környéke volt a megyeszékhelynek. Orvosok, ügyészek, vállalkozók építettek ide akkora objektumokat, hogy néha elcsodálkozik az ember, mit lehet ekkora házakban csinálni? Az épület, amely előtt ültem, egy mediterrán stílusra hajazó sarki ház volt, itt-ott a kövek természetesen direkt kikandikáltak a festék alól, amely szintén a mesés délt idézte a taknyos időben narancssárga színével. Nem voltam valami boldog, elkalandoztak a gondolataim, valahogy újra és újra ugyanarra gondoltam. A csirkéimet sem szívesen öltem meg, maximum a kakasok között volt évente egy nagyobb ribillió, elvégre nem lehetett egyszerre 20 kakas a baromfiudvarban. Kettőt meghagytunk, a többiek mentek a hűtőbe. Azonban tyúkot sosem öltünk, ha már nem tojtak, akkor is elfértek az ólban és a kakasokat is meggyászoltam, nagyon nehezemre esett véghezvinni a mészárlást.
Azonban ha még a teljesen agyhalott csirkéket sem bántom, akkor hogyan nézzek szembe azzal, hogy kimondva, kimondatlanul az abortusz miatt vagyunk itt a párommal.
Már két gyerekünk volt és arra jutottunk, hogy többet nem tudunk nevelni, így is hihetetlen sok munkával jár a csapat mozgatása. Azt beszéltük meg, eljövünk és Rita megkérdezi, mik a lehetőségek? Lehetőségek? Milyen hülye megfogalmazás, elhúzom a szám, egy film ugrik be unos-untalan, a Néma sikoly. Még gimnáziumban tereltek be minket a kémiai előadőba (még most is undorodom a vegyszerek szagától, amelyek bevették magukat a falakba is), ahol levetítették azt a dokumentumfilmet, ahol egy valódi abortuszt lehetett végig kísérni. Nagyon feldúlt a film, de évtizedekre kiment a fejemből. Elfeledtem.
Ma azonban megint itt peregnek előttem a filmkockák, a magzat kétségbeesett menekülési kísérletei. Elméletben abortuszpárti vagyok, általában mindenről azt gondolom, mindenki csinálja azt, ami neki jól esik, de valahogy most a gyakorlati kivitelezésbe hiba csúszott. Persze biztatom magam, ez csak egy kis zigóta, se keze, se feje, se tudata, de olyan ez, mint a videójátékban megölni ezer ninját, élőben nyilván nem dobok shurikent senkire. Egyik vállamon a kis angyal, másikon a krampusz veszekednek.
– Ne legyél már szentimentális, még egy gyerek, nem lesz semmi életed, megint kezdődik a pelenkázás, haver... Ez komoly?
– Ő a gyereked lesz, pontosan tudod, nem elméleti a probléma, ezt nem lehet kimagyarázni cimbi, lehet nincs feje, de az élete a kezedben!
– Milyen gyerek, egy egy- vagy kéthónapos sejtburjánzás, megnézted a könyvben, ez még nem gyerek, így néz ki egy makákó, egy csirke vagy bálna utóda is ilyen idősen!
– De ez nem bálna, pontosan tudod, és soha nem fogod elfelejteni, ha most rosszul döntesz!
– Hagyjuk már, oké? Nyolcmilliárdan vagyunk, tele a bolygó tesa, nem kell több ember!
Hirtelen megrázkódom és teljesen artikuláltan kimondom, hangosan, hogy én nem akarok ebben részt venni.
Ekkor felnevet egy kisfiú.
Szinte kiestem a kocsiból, dermedten nézek körbe, de sehol egy lélek nincs a környéken, veri az eső az arcomat, síri csend, de az biztos, itt valaki kacagott, csilingelve, egy kisfiú hangján.
Kiver a víz, libabőr rohangál a hátamon. Ez már a második eset, hogy olyan dolog történik a családommal, amire épeszű magyarázat nincs, egyszer majd elmesélem az elsőt, most körbenézem a kocsit, de pontosan tudom, nincs itt senki. Veszek pár nagy levegőt, visszaülök és nézem a tükörben a szemeim. Szóval kisfiú...!
Nem lehet kisfiú, ilyen nincs, hallucináltam, ennyi az egész, bizonygatom. Akkor ki nevetett? Nem vagyok semmilyen gyógyszeren, nem szoktam hallucinálni soha, ez a nevetés elhangzott. Tördelem a kezem, riadt vagyok, kapkodom a szemem, de semmi nesz nem jön sehonnan.
Csapódik a kertkapuja a mediterrán háznak, Rita siet ki, kinyitja a kocsi ajtaját, beül.
Ülünk csendben, beindítom a kocsit, brümmög a diesel, nézem, halkan köhintek, kérdezném, hogy mire jutottak benn?
Rita oldalra fordul és nagyon határozottan azt mondja:
– Figyelj Valér, húzzunk innen a büdös francba!
Folytatása következik...
