Erre ledobja a lapátot és olyan monológot vág ki, hogy elhűlve hallgatjuk. Beszél nekünk a világról, hogy 15 éve, mikor ő is vállalt 3 gyereket, még nem lehetett látni ezt a rettenetes véget. Hogy ő nem erre szánta a gyerekeket. Ha Trumpot lelövi valaki pár hónapon belül, akkor sem javul semmit, generálprobléma van, a természettel, ökoszisztémával, emberiséggel. Megcsinálta a csodálatos kertjét, de mire megy a szelektív szemétgyűjtéssel, meg a tudatos zöldségtermeléssel?! Végünk van, süvölti, és mi ketten, a dohányzó kolléga és én, dermedten nézzük a földet. Miért nem cigizel, Valér? Kérdezi újra, nem tudok válaszolni.
Valami két óra múlva köhintek, hogy szólnék, mind a ketten rám emelik a tekintetük, kicsit sárosak, meg piszkos az arcuk, mint a kertépítők általában.
– Azt hiszem, megvan a válaszom.
Azért nem gyújtok rá Michael, mert nem hagythatom cserben a kisfiamat, aki Down-szindrómás. Ő a kis virágom, a rosszindulat nélküli kis manó, aki valahogy ide vetődött.
A két lányom már elég nagy, pár év és kirepülnek, de a kisfiamat nem hagyhatom magára, mert nem tudja magát megvédeni, na ezért nem gyújtok rá.
Senki nem szól, krahálnak, ásunk tovább, Michael odaszól.
– Oké, ezt elfogadom, oké, bocs...!
A csebokszári lakótelepen a Vallon utcában laktunk. Érdekes világ volt a hetvenes évek, oly távoli és mégis fényképerősségű képek ezrei villognak az agyamban. Mikor otthon sétálok, olyan, mint a ma népszerű fotósorozatok a neten, hogy száz éves képek mellé odateszik ugyanazt a fotót, amit pont ugyanabból a szögből lőtt el valaki. Ott áll egy amerikai katona valami nevesincs francia falucska temploma előtt, bajtársa rohan át az úton, s mellette ugyanaz a szög, ahol valakik sétálnak egy virágbolt előtt, minden a helyén, csak a két harcos nincs a képen s nem fekete-fehér a fotó, hanem színes.
Az akkor hipermodernnek számító négyemeletes sorházak magányos betonkóróként árválkodtak egy meddő és építkezési gödör pusztában, mint az Utánam srácok! ifjúsági film háttérképe, csak ez Egerben volt. A később több tízezer embert befogadó panelerdő, ekkor még csak tétova első lépéseit tette meg egy úton, aminek a végét ma már mindenki ismeri. A házunktól nem messze még egy istálló is állt, benne egy szürke lóval és gazdájával, egy rekedt hangú lovásszal. Az istállótól nem messze állt még egy négyemeletes ház, az utcafronton egy presszó, egy falatozó, kisbolt és a kisposta, falára felfestve ecsettel, EZT NEM VÁRTAM, életem első graffitije, amit láttam. Múltkor arra mentem, nagyon halványan, de még látszik a mű, 45 éve nem festette le senki. A házak álldogálnak, a völgyből jól látszik a Bükk-hegység, a másik oldalon egy hatalmas fasor, bekebelezte a város az egykori országutat, ami Egert és Felnémetet kötötte össze.
A mai elit Neumann középiskola és egy áruház helyén pár munkagödör árválkodott, bennük iszapos, zöld posvány, békalencsés víz, és egymillió ebihal. Ezen simán mérhető, mennyivel romlott az ökoszisztéma helyzete, már évtizedek óta nem láttam ennyi ebihalat egy rajban. Gyermekként nyilván a vízben töltöttük időnk nagy részét, saraztunk, meregettük az állatokat tejfölös pohárba, dobáltuk az ikrákat.
Volt egy Down-szindrómás kislány az egyik lépcsőházból, ő is olyan öt-hatéves forma lehetett. Mennyit gonoszkodtunk vele... Levetkőzött ő örömmel csupaszra a biztatásunkra, és boldog vigyorral ugrott hasasokat a lápba, gurgulázva kacagott és mi gúnyoltuk, cikiztük.
Egyik nap, megint valami idétlen, éretlen tréfát eszeltünk ki, mi vagy ötvenen, a környékbeli Ratkó-gyerekek ivadékai. A kislány, Editke természetesen boldogan vett benne részt, egyszer csak az édesanyja futott elő a házak felől, hangosan, fúriaként süvöltött, karját rázta az égre!
– Állatok, mocskos kis állatok!
Karon ragadta Editkét és hazavonszolta a tiltakozó gyereket. A gyerekek hangosan röhögtek, boldogan huhogtak, az egyik kisfiú, világosan emlékszem, a többieken is túltett, talán még utánuk is dobott valamit.
Emlékszem rá sajnos, mert az a kisfiú én voltam.
