A hasztalan ellenállás, avagy a tanult tehetetlenség jegyében arról ment a vita, hogy akkor most ez gumicsont-e, avagy már a teljes leszámolás mindenkivel, aki nincs velük, netán a fideszes fasizmus farbája. Megannyi nyomasztó opció, ám ekkor jött a fenti üzenet, innen is köszi a valaha élt egyik legnagyobb magyar lélektudósnak. Bizony jócskán belecsavarodtunk az általa leírt tagadásba, hogy mit nem akarunk, milyen ne legyen a hazánk, és ezt már tényleg nem tűrhetjük tovább, beszorultunk a nemek, a tiltakozás és a jogos felháborodás oldalára.
Sokan várták és várják még most is az igent, a morális ellenpólus melletti elköteleződést, a kiszakadást az orbáni mátrixból, elsősorban Magyar Pétertől, hisz másoknak volt már lehetőségük, de a tagadásnál tovább ők sem igen jutottak. Persze igent mondani, jóformán bármire is (legyen ez akár a NATO-szerepvállalás részeként magyar katonák küldése Ukrajnába, amit Márki-Zay Péter összefogásjelöltként helyeselt, majd utána ebből ült választási tort a Fidesz), érthető módon kockázatos. Különösen a mostani feszült helyzetben, amikor Orbán és vadásztársasága csőre töltött puskákkal ülnek a lesen, hogy kilőjék a már így is túl messzire jutott bakot. A bátorság ilyenkor könnyen bizonyulhat naivitásnak a célkeresztben álló Bambitól, miközben talán érzi ő is, hogy semmit sem mondani is egy választás, az orbáni narratíva pedig akadálytalanul hasíthat, újra erőt összpontosíthat magának a hirtelen légüres politikai térben.
Ha az „igen” önmagában egy csapda, és a „nem” is csak illeszkedik a hergelő tervébe, mi lenne a harmadik út, ha lenne? A szavak helyett például a tettek beszélhetnének. Mint a kamionokba halmozott ajándékok, amiket a gyermekotthonok előtt idegesen tipródó államtitkárok át sem vehettek, noha Magyarnak nem ebben a ligában kell ellenfélre találnia, s nem is a Menczer-féle verbális verőlegények szintjén. De el kell kezdenie felaprózni a kisfőnököket, hogy végül eljuthasson a játékban a boss fightig. És bízni a magyarok elégedetlenségében, mely jövőre talán önmagában is kész lehet elsöpörni a rendszert, Tisza-árhullám ide vagy oda (lásd, mi történik éppen Szerbiában). Most még ugyan csak tél végi szárazság van, de a gazdaság már az aszály jeleit mutatja, bevételeső nem látszik sehol, miközben az osztogatás ha módjával is, de már beindult. A felcsúti oligarcha meg a hírek szerint egyre gyarapodó magánállatkertje azonban éppen ezt a szavannai klímát kedvelik, nekik így is jut eleség a gazdájuk jóvoltából. Mit kellene tenni, hogy ez számukra is kellemetlen legyen? Ha Elon Musk példáját nézzük, a rengeteg kikukázott Tesla és a fogyasztók lázadása a „swasticar” ellen már szemmel látható csökkenést okoz a világ leggazdagabb emberének vagyonában. Ez se rázza meg, hisz a pénz eddig se számított neki, csakis a hatalom, azt pedig megvette ócsóért az üzleti zseni haverjától, lásd még: St. Upid, a gazdasági összeomlás védőszentje. Csakhogy a gazdasági összeomlás legfeljebb azoknak vicces, akiknek egy vasuk sincsen. Mindenki más veszít rajta, minél többje van, annál többet. Nyilván nem drukkolunk ennek a kellemetlen forgatókönyvnek itthon, de holmi árrésstopok már nem fogják tudni elfedni, hogy közel háborús áraink vannak, miközben a fizetések ezt csak annyira tudják követni, mint a Zsuzsivonat a maglev gyorsvasutat (de ehhez még az IC is bőven kevés). Aztán persze lehet, hogy maradunk akkor is a seggünkön, ha a Fidesz ne adj’ isten orosz háttértámogatással megberheli a 2026-os választásokat, és végleg kettészakad a magyar társadalom, immár nem a politikai nézetek, hanem a tudatosság árka mentén, a Fidesz-delíriumból felébredtek és az abban megrekedtek között.
A Tisza ambiciózus célja, hogy egyedül nyerjen csatát Mordor ellen, igenek nélkül egész biztosan nem fog menni, muszáj lenne határozott alternatívát felépíteni (tudom, már rajta vannak), nem csak ott lenni a választásokon, és várni, hogy rájuk essen pár millió szavazat. A még szélesebb társadalmi bázis eléréséhez az is lehet, hogy szükség lesz valamiféle Gyűrű Szövetségére (Zsákos Péterrel meg Hadházi Gandalffal), hogy együtt megfordítsák a nemzet haladási irányát a világosság, a demokratizmus felé. A Fővárosi Közgyűlésben a kivárás és az alkuképtelenség most azt eredményezte, hogy a főispánhoz került az alpolgármester-kijelölési labda, Sára Botond akár Szentkirályi Alexandrát is a nyakukba ültetheti, ezen a játszmán minden nem kormánypárti politikai erő veszített. Nem kell elvtelen kompromisszumokba belemenni, de fel kell ismerni, ha a dörzsölt gengszterek kezére játszunk, mert aztán együtt fizethetjük a védelmi pénzt. Ami persze nem könnyű olyan „szűz” politikusoknak, akik az elmúlt 15 évben nem a honi közéleti küzdőtéren edzettek, mint azok a politikusok, civilek, újságírók, bírák és aktivisták, akikre egész konkrétan kiadta a kilövési engedélyt a többes számban poloskázó Orbán. Miközben isten óvjon bennünket egy újabb olyan „ellenzéki összefogástól”, aminek a végére csak a súgó maradt életben, mint egy Shakespeare-drámában, hát tessék, Orbán rámutatott azokra, akiktől a legjobban fenyegetve érzi a hatalmát. Igyekszik őket kicsinek, visszataszítónak, eltaposhatónak lefesteni, de hát láttunk már elefántot megrettenni a kisegértől. Elő az egerekkel, ha már billeg a Dumbo (az időzítés is fontos), ugyanitt „Nincs pénzem kimenni a Pride-ra” feliratú póló nagy tételben eladó.
