Mindenki tudja, aki ott volt: az 1989-90-es rendszerváltásnak három szabadságjog kiterjesztése ágyazott meg – az egyesülési, a gyülekezési és a sajtó-szólás-véleményszabadságé. Tudja Fidesz is, mivel ők is ott voltak, sőt elsőként éltek az új lehetőségekkel. Az egyesülési és a gyülekezési törvényt még jócskán a Németh-kormány alkotta meg 1988-ban, a sajtószabadság pedig formálisan nem is volt betiltva; egyszerűen csak elkezdték hagyni, hogy érvényesüljön. 89-ben az állami média (másmilyen akkor még nem volt) annyira szabadon és pártatlanul működött, mint azóta sem, soha. Az akkoriban nem ok nélkül üzenetrögzítős pártnak hívott Fidesz például azon kép alapján kapott közel 9 százalékot az első szabad választáson, amit a proletárdiktatúra tévéje és rádiója sugárzott róla. A nagy tüntetések meg 1988-tól tényleg egymást érték: a bősi vízmű ellen, a romániai falurombolás ellen, a kínai kommunisták terrorja ellen – felsorolni is nehéz lenne mindet; és mindegyik arról szólt, hogy ellentmondhatunk a hatalomnak.
A jelenlegi kormánypárt történelmi tapasztalatból is tudja tehát, mely pontokon kell belenyúlni a maradék demokrácia rendszerébe, ha hatékonyan csökkenteni akarja a rendszer-leváltás esélyét. Aki azt hiszi, a Pride lesz 2026 áprilisáig az egyetlen eset, hogy a kormány demonstrációkat tilt be vagy tüntetőket figyel meg, az naivabb, mint aki elhitte (amikor törvénybe iktatták), hogy az arcfelismerést csak terroristák és a körözött bűnözők ellen fogják használni. A régi tételt, hogy a NER minden választásnak az előzőnél korlátozottabb kormányfüggetlen sajtóval és szabadmédia-mozgástérrel fut neki, tényszerűbb úgy átfogalmazni, hogy mindig egyre szűkebbre szabott alapjogok birtokában választunk – miközben az elidegeníthetetlen emberi jogokat, amelyek közé a gyülekezési jog is tartozik, egy demokratikus országban nemhogy a kormány, de definíció szerint senki sem vehetné el.
Bár teljesen egyértelmű, mit gondolunk erről az eredendően alkotmányellenes politikai húzásról (mint ahogyan az is, ott leszünk-e az idei Pride-on), mégis indokolt föltenni a kérdést: ha a létező baloldal – a nem kompromittálódott, becsületes ellenzéki munkát végző politikusokat értve ezalatt – pontosan ugyanabba a pozícióba próbálja behúzni a Tiszát, ahova a Fidesz is betolná, biztos, hogy igaza van? Egy kicsit bővebben, hogy még nehezebb legyen a válasz: ha a kormány az Úrnapi körmenetet tiltotta volna be úgy, ahogyan a Pride-ot, az EU az ellen is ugyanígy fellépne, mert a katolikus körmenet tiltása éppúgy alapjogot sért, mint a Pride-é. Ezzel együtt a Fidesz választási kampánya mostantól arról fog szólni, hogy vannak a keresztény-konzervatívok, akik a normalitást, a családot, a gyerekeket védik, és vannak a balliberálisok, inkluzíve Brüsszel, akik meg a melegeket. Ez ömlik majd ránk minden csatornán 365 napon át a nap 24 órájában, és ezt a meccset – akárhányan is fociznak - Magyarországon mindig a Fidesz nyeri (azért találta ki éppen így). Miközben némi fantáziával az is elképzelhető, hogy egyébként egy másik meccsen verhető lenne. Tehát úgy is feltehetjük a fenti kérdést – tényleg csak gondolatkísérletként, nem megelőlegezve semmilyen választ –: nagyobb erkölcsi kötelesség-e Magyarország jelenlegi helyzetében morális és/vagy politikai meggyőződésből beszállni egy eleve vesztes játszmába a Fidesznek lejtő játéktéren, mint megverni és leváltani őket?
Visszatérve a kezdetekhez: 1990-ben szintén egy erkölcsileg halott, viszont anyagilag behozhatatlan túlerőben lévő (volt) állampárt állt ki az ellenzékkel szemben – és kikapott. Ehhez, mint utóbb kiderült, egyedül az kellett, hogy az akkori kormány önként lemondjon az amúgy még a rendelkezésére álló diktatórikus eszközök használatáról. Ha a Fidesz végül másképp dönt, mármint az erőszak kapcsán, akkor valószínűleg mindegy, hogy mit gondol a Tisza a Pride-ról (egyébként tudjuk, hogy mit gondol: azt, hogy a gyülekezés joga nem elvonható). Ha viszont lemond, azaz lesznek választások, akkor emberi számítás szerint akár ki is kaphat – utána pedig úgyis újra kell építeni mindent.