Kezdő újságíró voltam, amikor a román ortodox egyház akkori első embere, Teoctist pátriárka Békés megyébe látogatott. Vizitálása a Gyulai Román Ortodox Püspökség 1997-es megalapításával függött össze. Vasárnap este tartottak sajtótájékoztatót, amire akkori lapom küldött, kérve, hogy a lapzárta miatt gyorsan írjam meg a tudósításomat. Ez nem vette el a kedvemet, hogy több valódi kérdést tegyek fel az ilyen eseményeken jobbára udvariasan érdeklődő médiamunkásokkal ellentétben. Idehaza maroknyi román él, asszimilációjuk előrehaladott, mégis mi indokolja a Román Ortodox Egyház erőteljes vallási expanzióját Magyarországon? – kérdeztem. Kitérő választ kaptam, de nyugodt volt a lelkiismeretem, mert a kérdést feltettem. Azért láttam, hogy mindenkinek hamuszürke lett az arca: a román delegációnak, a tolmácsnak és kollégáimnak. A tájékoztató végén aztán kaptam egy elismerő mondatot az egyházfőtől, amit biccentve fogadtam, majd rohantam az autómhoz, hogy otthon írhassam a cikket.
Néhány száz métert tettem meg a már sötétbe borult városban, amikor egy zseblámpa fényének körzésére lettem figyelmes. Két rendőr állított félre közúti ellenőrzésre. Rosszkor jött, de reméltem, pillanatok alatt túl leszek rajta. A peckesen az autóm mellett járkáló, hallatlan magabiztosságot sugárzó rendőr hosszan vizsgálta papírjaimat. Olyan benyomásom támadt, hogy addig fog vizsgálódni irataimban, míg valamit talál. Már öt perce forgatta oda-vissza jogosítványomat, kocsim műszaki papírjait, biztosításaimat, személyigazolványomat, és a hatodik percbe szinte nyerítve felnevetett, jelezve, hogy aki keres, az talál.
Péter magának lejárt az egészségügyi alkalmassági papírja – mondta roppant elégedetten. Mint kiderült a tíz évre szóló papír valóban tegnapig volt érvényes. Válaszomat meg sem várva leereszkedően megkérdezte: hogyan fordulhatott ez elő?
Elfelejtettem – ismertem el, ami ahhoz mérten nem nagy hiba – gondoltam, hogy egy tíz évre szóló papír érvényességét egy nappal léptem túl. De hogy lehet ezt elfelejteni? – és ez már kifejezetten kekeckedés volt a részéről. Miért Ön még soha semmit nem felejtett el? – álltam bele a vitába, miközben a rendőr szorosan odaállt a vezetőajtó mellé, akadályozva, hogy kiszálljak. Szerettem volna egyenlő szemmagasságban folytatni a beszélgetést ezzel a láthatóan amerikai rendőrfilmeken szocializálódott két lábon járó Egóval.
Tízezer forintra büntetem – mondta, és az elégedett mosolyt nem lehetett letörölni az arcáról.
Tudja, elég kellemetlenül érzem most magam. Ha Ön azt mondta volna, holnap újítsam meg az egészségügyi papíromat, akkor a hétfői napot ezzel kezdem – válaszoltam. Autójuk felé böktem, amin a „Szolgálunk és védünk” felirat díszelgett. Most éppen ezt teszik? – érdeklődtem.
Ha most elengedett volna, holnap kétszáz ismerősömnek mondtam volna el, milyen klassz srácok a rendőrök.
De jobb, ha nem tudja, e helyett mit fogok nekik mondani…
Tudom, nem minden rendőr ilyen, nem általánosítok. De a fentiek mutatják: példa sajnos erre is van.