Az ENSZ 2019-ben kiadott gyűlöletbeszéd elleni stratégiája és cselekvési terve gyűlöletbeszédnek minősít minden olyan kommunikációt, amely támadó vagy pejoratív és diszkriminatív nyelvezetet használ egy személy vagy csoport kapcsán, többek között vallási, etnikai, nemzeti, gender vagy más identitás tényező alapján. A dokumentum rögzíti, hogy noha a nemzetközi jog - egyébként a hazai törvénykezés is - tiltja a diszkriminációra, ellenségeskedésre és erőszakra történő felbujtást, de a gyűlöletbeszéd akkor is káros lehet, ha azt a törvénykezés nem tiltja.
A gyűlöletbeszéd enyhébb változata a több nemzetközi szakértő által is használt “veszélyes beszéd”, amely alkalmas arra, hogy növelje az erőszak valószínűségét azáltal, hogy fenyegetésként állít be egy embercsoportot, dehumanizálja azt, és közvetett nyelvezettel, mintegy kódolt formában buzdít erőszakra.
Érdemes tudni azt is, hogy a népirtáshoz vezető, általában sokéves folyamat jól elkülöníthető szakaszait képezi a polarizáció, diszkrimináció, szimbolizáció és a dehumanizáció, amelyek közéletünkben és a kormányzati kommunikációban régóta jelen vannak.
A történelemben több népirtáshoz vezető folyamatban is állatokhoz hasonlították a kiirtásra ítélt népcsoportot: “csótány” (Ruanda), “pióca” (Kambodzsa), “disznó”, “kutya” (Srebrenica), “patkány” (Burundi), “féreg”, “bolha” (Mianmar). A náci propaganda többek között féregnek és parazitának minősítette a zsidókat. Az állathoz hasonlítás a folyamat viszonylag korai szakaszától jelen szokott lenni, Ruandában viszont a rádióban elhangzott “csótányirtás” felszólítást követte közvetlenül a népírtás.
Orbán március 15-i beszéde utolsó részében több szimbolikát is használt: “skarlátbetűs”, “uniós sárga” csillagot hordó csoportként állítja be az “árnyékhadsereget”, amely annak a mára gyűlöltté vált “birodalomnak a szekerét tolja”, amelyhez - jegyzem meg: Orbánnal az élen - mi kértük csatlakozásunkat, és épp Orbán miniszterelnöksége alatt állapodtunk meg tagságunk feltételeinek túlnyomó többségében.
Orbán a csoport “felszámolásáról” beszél. Ez minősíthető akár fizikai értelmű cselekvésnek is, különösen, hogy összeköti a “pokol bugyrai”, a “tavaszi szél vizet áraszt, hadd vigye őket”, vagy a “fényesebb a láncnál a kard” szimbólumokkal. A beszéd zárómondata aligha félreérthető fizikai fenyegetés. De még ha nem is annak szánta, a megfélemlítésre kifejezetten alkalmas.
Egy első számú vezető esetén aligha lehet kétségünk afelől, hogy már megvan a “poloskairtás” cselekvési terve is, sőt lehet, hogy a nem régóta szerveződő “harcosok klubja” kis csoportjai mozgósíthatóak is lesznek a végrehajtásra.
A második világháború óta nem fordult elő, hogy egy “Nyugathoz” tartozó országban felmerült volna a népirtás kockázata. Az ENSZ népirtás megelőzéséért felelős különmegbízottja azonban több ízben is hangsúlyozta, és ezzel a fejlett országokat is éberségre szólította fel, hogy “egy állam sem immunis a tömeges atrocitásokkal” szemben. Eddig ezek a legszélsőségesebbnek minősíthető bűncselekmények többnyire vallási, faji, etnikai alapon következtek be. Orbán fenyegetésének gyökere a történelemben először, ideológiai gyökerű.
Őszintén bízom benne, hogy a hazai folyamatot sikerül megállítani, és nemzetünk nem szolgáltat szomorú precedenst a világ számára. Minden jóérzésű magyar embernek, igaz hazafinak a következő nemzedékek érdekében is mindent meg kell tennie, hogy a folyamat leálljon és ne torkollhasson tragédiába.
A szerző nyugalmazott diplomata.