Aligha kétséges, hogy a rendszerváltást követő gyökeres átalakulások legnagyobb vesztese a vidék volt. A felszámolhatatlanná vált munkanélküliség, a milliós szegénység, a tömeges elvándorlás, az agrártermelés veszélyes egyoldalúsága, a természeti-környezeti állapot gyors ütemű romlása, az elvesztett és korlátok közé szorított helyi és regionális identitás újramegtalálásának igénye külön-külön is kiválthatta volna az országot irányító politikai osztály figyelmét, de a jajkiáltások süket fülekre találtak.
Az 1991-ben kezdeményezett Alföld Kutatási Program ugyan megpróbálta felgyorsítani a vidék problémáinak megoldását, de az évtizedekre tervezett koncepció hamarosan áldozatul esett az egymást követő politikai változások rövidlátó vagy csak válságkezelő törekvéseinek.
Széleskörű kutatói egyetértés van abban, hogy a környezet, a gazdaság és a társadalom problémái, igényei és lehetőségei szorosan összefüggenek, egységes rendszert alkotnak. Az Alföld korábbi, a maguk idejében sikeres felzárkózási periódusai azt igazolják, hogy azok mindig alulról építkeztek és rendelkeztek a modernizációhoz szükséges infrastruktúrával és humán feltételekkel.
A rendszerváltás előtti „szocialista reformkorszakban”, az 1970-1980-as években ez a felismerés többé-kevésbé érvényesült a vidékfejlesztési politikában. Az alulról felfelé szerveződő, „integratív” fejlesztési politika, a városok és a környezetükben lévő falvak terveinek összehangolása, a kistérségek és a régiók sajátos belső energiáinak feltárására épülő, koordinált települési hálózatok létrehozása és az átfogó környezetgazdálkodási elképzelések már évtizedekkel ezelőtt nyilvánvalóvá váltak.
Határozott lépések is történtek ezen az úton. Békés megyében például már 1988-ban elfogadták a „környezetvédelmi mintamegyévé fejlesztés" programját, de más, pozitív kezdeményezésekkel együtt ezt is elsodorta a rendszerváltás. Plasztikusabb képpel élve: „kiöntötték a mosdóvízzel a gyermeket is”. Ez nem meglepő, hiszen a magyar rendszerváltások mindenkori jellemzője, hogy soha semmit nem tanultunk az előző világ történéseiből, mindig „eltörölni” igyekszünk a múltat, pedig az Élet-folyamatot a folytonosság és a változások újra- és újra teremtődő összhangja táplálja.
Azóta egyetlen olyan vidékfejlesztési program sem indult, amelyik komplex fejlesztéssel, hosszabb időszak alatt próbálta volna megoldani legalább a legégetőbb gondokat. Éppen az ellenkezője történt – a városok és az ország „gyarmatosították” a vidéket, tovább folytatódott annak „Trianonja”.
A különféle pitiáner politikai és gazdasági érdekharcok nyomán szerzett támogatásokból csak növelték a valódi, többnyire elhallgatott gondokat, a vidéki társadalom kiszolgáltatottságát, és konzerválták az ott élők kilátástalan sorsát. Ha nem volna olyan szomorú, akár jót is derülhetnénk a mostani „Kocsmát a falunak” akció abszurditásán, a fejlesztési programok alapismereteinek semmibe vételén, a propagandagépezet orwelli ötletén.
Ha csak egy kicsit is komoly szándék volna a vidék helyzetének javítására, akkor csak elő kellene venni az MDF kormányzat által felkarolt, Csatári Bálint által vezetett és több mint száz kutató közreműködésével 1991-1994 között készített kutatási programot. A benne foglalt javaslatok, a tárcaközi egyeztetések, a szükséges végrehajtási tervek kidolgozása és a források biztosítása után gyorsan elvezethetnének egy hosszú távú, valódi vidékfejlesztési kormányzati döntéshez.
A mostani „program” csak arra jó, hogy szembeállítsa a vidéket a „túlságosan gazdag” fővárossal. (Sajnos még ez sem igaz, hiszen az elmúlt évtizedekben Budapest sem fejlődött a lehetőségei szerint, elveszítette a Közép-Kelet-Európában egykor betöltött meghatározó gazdasági erőközpont szerepét, amit mostanra már Bukarest is meghaladott.)
Egy ország sorsáért felelős államférfiak vezette kormányzatnak túl kellene látnia a saját pártpolitikai érdekeinek korlátain. Ha csak a politikai hatalom megszerzése és mindenáron való megtartása a céljuk, akkor jobb esetben is csak a nemzet kufárjaiként emlékezik majd rájuk az utókor.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.