Sajnos a lengyelek önmagukra hozták a szerencsétlenséget. Nem hajlandók elismerni a harctéri vereséget, és a makacsságuk tragikus következményekkel jár. Folytatják az értelmetlen ellenállást, fölöslegesen áldoznak fel sok emberéletet. De a fegyverek most már hamarosan elhallgatnak, Európába visszatér a béke. – Így beszélt alig két hónappal Lengyelország lerohanása után, 1939. október 24-én Adolf Hitler személyes képviselője Rómában, amikor titokban találkozott a pápával.
A katolikus lengyelek hiába várták, hogy XII. Piusz nyilvánosan melléjük álljon a hazájuk elleni agresszió hírére. A világegyház élére márciusban megválasztott Eugenio Pacelli (1876–1958) a nácikkal alkudozott, megkerülve a diplomáciai csatornákat. Május 11-én Maglione bíboros vatikáni lakosztályában, augusztusban Castel Gandolfó-i rezidenciáján fogadta a megbízottat. Tolmács nélkül tárgyaltak, németül. Az inkognitóban érkező Fülöp hesseni herceg (1896–1980) császári unoka volt, az olasz király veje, cégéres nemzetiszocialista – és „tapasztalt titoktartó”, jegyzi meg a dokumentumokat közreadó történész, David I. Kertzer, utalva a herceg homoszexuális kalandjaira.
A háború kitörése után is folytatódó tárgyalások tényét nyolcvan évig elhallgatták, mielőtt Ferenc pápa tiszteletre méltó döntése megnyitotta a Vatikán levéltárát.
A feljegyzéseket készítő pap fültanú lehetett, de a vendég tudta nélkül. Hitler mindenekelőtt azt akarta elérni, hogy a papok ne politizáljanak, miután az előző pápa Égető aggodalommal kezdetű enciklikájában, amelyet felolvastak a német templomokban, leszögezte, hogy a rasszizmus ellentétes a keresztény tanítással (1937). Az új főpásztor főleg a katolikus iskolák, szemináriumok bezárása, illetve az ausztriai egyház állami támogatásának megszüntetése ellen tiltakozott. Annak nincs nyoma, hogy e szűk körben a lengyelekért, zsidókért szót emelt volna.
A megbeszélések eredményeképpen a pápa 1940. március 11-én magánkihallgatáson fogadta a német külügyminisztert. Joachim von Ribbentrop, ez a „határtalanul hiú, arrogáns és nagyképű volt pezsgőkereskedő” (Ian Kershaw brit történész jellemzése) horogkeresztes zászlók és tisztelgő svájci gárdisták között vonult be. A protokolláris térdhajtást mellőzve azt mondta: az egyház hálás lehet a Führernek a „bolsevik fenyegetés” felszámolásáért. Ismételten felhozta a katolikus papok „erkölcsi problémáit”, azaz alig burkoltan pedofilellenes propagandakampánnyal zsarolt.
1941 tavaszáig zajlott az egyezkedés. Hitler a növekvő Harmadik Birodalomnak hiába sürgetett új konkordátumot, de anélkül is nagyrészt megkapta a cinkos hallgatást. XII. Piusz később, a nagyüzemi népirtás legsötétebb napjaiban sem ítélte el nyíltan a nácikat. Nem mintha rokonszenvezett volna velük, sőt. Ellenfélként kezelte őket, és okkal tartott a Vatikán fegyveres megszállásától is. Ám a feljegyzésekből egyértelműen kitűnik: legfőbb célja az volt, hogy biztosítsa az intézményes egyház túlélését, bárki győzzön is a világháborúban. E tekintetben sikere vitathatatlan.