Komoly gondok vannak a magyar futballal, ezzel szembesültünk a Törökország ellen hazai pályán 3-0-ra elveszített Nemzetek Ligája-visszavágón is. És a legkevesebb gondot a pályára lépett játékosok okozták. Mindent megpróbáltak, de jobb volt az ellenfél, amely megérdemelten nyert. Tudomásul kell venni, hogy a magyar válogatottól nem lehet elvárni a folyamatos szereplést az NL legmagasabb osztályában. A realitás – anyagi lehetőségek, magyar játékosok piaci értéke, a klubcsapatok, ahol a többség szerepel – alapján a B divízió második feléhez vagy a C-nek az élvonalához tartozik a csapat.
A gondok a pályán kívül adódtak, egyrészt a stúdióban, ahol a törökökkel szembeni 3-1-es idegenbeli és 3-0-s hazai vereség után elhangzott, hogy apróságokon múlt a magyar válogatott szereplése. Mekkora különbségnél mondták volna azt a szakértők, hogy oda-vissza simán kikapott a magyar együttes? Alakulhatott volna másképp az eredmény? Nem tudjuk meg, arra hivatkozni, hogy voltak magyar helyzetek, azért visz félre, mert a futballban a gólok számítanak.
Komoly gond volt a „csodálatos szurkolókkal” is, akik a török himnusz kifütyülésével, az ellenfél játékosainak megdobálásával, „a ki nem ugrál…” kezdetű rigmussal, illetve az „UEFA-maffia”-skandálással nagy valószínűséggel ismét elintézték, hogy az első hazai vb-selejtezőt – de lehet, többet is – zárt kapuk mögött kelljen megrendezni.
Az MLSZ várhatóan ismét azzal érvel, hogy pár száz renitens nem bírt magával (nehéz lesz elhitetni az UEFA-val, mert a lelátó több részéből dobálták az ellenfelet). Hatékonyabb hivatkozás lenne, ha azt írná a magyar szövetség, hogy a belső kamerafelvételek alapján azonosították a dobálókat, megbüntették őket fejenként tízezer euróra, és öt évre kitiltották őket a válogatott hazai és idegenbeli mérkőzéseiről.
A könyörgés, meggyőzés nem működik.