Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A szőke citrom

Hónig Nick kinyújtott kezében meg sem rezzent a teherautó-féltengely, egyenest mutatta az Oranba vezető utat. Palatin őrmester úgy pislogott, mint egy rosszat sejtő homár a levesesfazékra.
– Nom du nom! – hörögte végül. – Ki csinálja ezt utána, fiúk?
Senki nem jelentkezett.
– Ha a köztársaság elnöke megkérdi tőlem: „Kedves Palatin, akad-e olyan legionáriusa, aki birokra mer kelni egy vidéki autószerelő-tanonccal?”, akkor én mit felelek? „Olyan még nem, mon adjutant, de egyszer tízüknek csaknem sikerült megfutamítaniuk egy köszvényes, elaggott levélhordót.” „Ez nagyon derék, sergeant, még egy-két év, és talán egy félkezű datolyacsempész ellen is bevethetjük őket.”
A szakasz mint tikkadt szöcskenyáj pihegett a hőségben. Órák óta bolyongtak Oran külvárosaiban, már kiizzadni való víz sem maradt bennük. Megmozdulni sem volt erejük, de amikor a suhanc unottan Palatin féltve pátyolgatott bütykére dobta a féltengelyt, azután szájához emelt egy kulacsként alkalmazott benzintankot, letargiájuk hirtelen harci kedvbe csapott át.
– Hé, te! Ide azzal a vízzel! – trappolt oda Boglárka, a tagbaszakadt marseille-i önsúlyemelő, aki egy gyenge pillanatában lepénykenyérré lapított egy marokkói amulettárust. Megérintette Nick karját… a következő pillanatban a tartály akkorát kondult a fején, hogy egy málagai templomból a harangozó kirohant megnézni a torony­órát, majd fejcsóválva ment vissza szunyókálni.
Nick elbúsulva nézte a tankon keletkezett horpadást, és miután felpofozta az egész izgága szakaszt, belenyúlt, és hüvelykujja egy apró nyomásával rendbe is hozta. Ezután kirántotta az őrmestert a katonái alól, udvariasan leporolta, majd félénken megkérdezte tőle:
– Beléphetnék én is a légióba?
– Attól függ, milyen hosszú a bűnlajstromod – nyeklett össze Palatin abban a pillanatban, amint Nick elengedte.
– Nekem? Én a légynek sem tudnék ártani – felelte Nick, amitől az őrmester csuklani kezdett, megint összefelé.
– Sajnálom, de nálunk a testi erő önmagában nem ajánlólevél.
– Azt látom – nézett körbe a fiatalember jámbor mosollyal.
– A légióba a törvény elől szokásuk menekülni azoknak, akik szeretik a könnyű, vidám életet.
– Ajánlottak egy finom gályarabi állást is – sóhajtott José, a bilbaói feleséggyilkos. – És én mégis ezt választottam! – nyögött fel, és újra elalélt.
Nick talán egy óra hosszat is bámult szomorúan utánuk, míg el nem tűntek a következő sarok mögött. Azután befordult a műhelybe. Felment édesanyjához, aki éppen ebédet főzött, mivel Gyurma, idősebbik fia, tizenöt bandita kíséretében éppen hazalátogatott Oranból.
– Én is olyan huncut, pimasz gazember akarok lenni, mint te! – esengett Nick szívhez szólóan.
– Ne is álmodj róla, te fajankó! – rivallt rá a bátyja, mire emberei harsányan felnevettek, és az egyikük hajigálni kezdte fogpiszkálóval.
– Fogjátok be, ebadta kölykei, mert mindkettőt nyakon öntöm kuszkusszal! – fűzte hozzá nyájasan Lórum anyó, és megpödörte bajuszát.
Nick majdnem sírva fakadt bátyja kegyetlen szavaira. Bánatában a háta mögé hajította a kezében morzsolgatott traktorabroncsot. A fogpiszkáló-hajigáló bandita sikoltva bucskázott ki az ablakon, magával sodorva öt társát.
– Gyilkos lettem? – csillant fel a fiú szeme boldogan.
– Ugyan. Kutya bajuk! – legyintett Gyurma fitymálva.
– Akkor most hányra terítsek? – nézett körül Lórum anyó, aki csak résnyire látott ki gyapjas szemöldöke alól.
– Én nem vagyok éhes – felelte Nick. Kiment a műhelybe, még egyszer áttörölte antilopbőrrel néhai apjuk citromsárga Citroënjét, majd szégyenében elbujdosott.
Meg sem állt a régi teherpályaudvarig. Épp ott kéregetett egy arab kisfiú, akiben a sivatagi sakálok bandavezérének fiára ismert.
– Nincs egy centime-om sem – simogatta meg a gyerek fejét, azután kiemelte az apró testet a sínek közül.
– Véged van, te bánatos rinocérosz! – rontott elő Sakál Szelim feleségével, a szebb napokat látott arab démonnal, és előhúzott egy ötvencentis, görbe kést, amelyet eddig az asszony hátában őrzött.
Az összecsapás rövid ideig tartott. Nick összecsapta a fejüket, és ment tovább ­Oranba.
Az orani alvilág arisztokráciája egyletekbe, úgynevezett részvéttársaságokba tömörült. Ezek arról kapták nevüket, hogy tagjaik, az egyik legszebb emberi erényként a részvétet becsülve, nagy előszeretettel gondoskodtak a részvétnyilvánítás minél sűrűbb alkalmairól. A legkiválóbbnak a Kopár Szik Sarjai néven közrettegésnek örvendő részvéttársaság számított, amelyben a rejtélyes Böszme Lojzi elnökölt. Rejtélyességét főleg annak a nem mindennapi szokásának köszönhette, hogy kék selyemből varrott, aranybojtokkal díszített, tágas sátorban jelent meg a többiek előtt. Így azután az elnök láthatta a részvéttársaság tagjait, viszont a részvéttársaság sosem láthatta az elnök tagjait.
Gyurma remegve ült a sátor előtt irodájában, egy lakályos, vízhatlan vulkánfíber kofferben, amely a társaság székhelyeként használt elsüllyedt cirkáló, az Oráni Vilmos poggyászraktárában helyezkedett el.
– Igaz, hogy a kisöcséd meggyilkolta hat emberemet? – kérdezte Lojzi, a sátorfüggönytől selymessé vált hangon.
– Baleset volt – hazudott Gyurma, mintha könyvből olvasná. – Beleestek a szerelőaknába. Az emeletről – tette hozzá halkan.
A sátor hitetlenkedve meglebbent: – Én úgy hallottam, az öcséd tette hidegre őket.
– Mesebeszéd! Az egy anyámasszony legionáriusa, egy galambepéjű filantróp – folytatta Gyurma. – Mindenkivel olyan édes, mint a cseppentett méz, ezért is becézik Hónignak.
– Én úgy hallottam, azért, mert valakit egyetlen ökölcsapással hónig belevert az aszfaltba.
– Előbb tenné hónig sínbe egy légy eltört lábát. Azért kérem, hogy vitessük el ápolónak a nyugalmazott tevék menhelyére.
– Meg hogy rátehesd a kezed az örökségére, igaz-e?
– Hisz egyebe sincs, csupán az apánktól rámaradt ócska, sárga Citroënje, amit egész nap fényesít. Egy roncstelepre való ócskavas.
– Ám legyen. Ha végzel gyűlölt ellenségemmel, Behemót Beherovval, a bohémiai bivallyal, teljesítem a kérésedet.
– Köszönöm – csukta magára a koffer fedelét Gyurma, hogy mégse lássák, amint ideg-összeroppanást kap.
Eközben Nick ólmos fájdalmával taglózott le mindenkit, aki Oranban elébe került. Mire túljutott a hatezredik leütésen, már jajveszékelő csődület és egy teljes szanitécszázad kísérte. A vágóhídnál azután egy özveggyel találkozott, aki meglepetésére előtte zokogott, nem mögötte.
– Elhallgasson már, vén banya, míg jól van dolga! – csitította szelíd szóval.
– De mikor az a bohémiai bivaly halálba kergette a két szép fiamat! Addig játszott velük „itt a piros, hol a piros?”-t, míg minden pénzüket el nem nyerte! Ők pedig hitelbe halálra itták magukat szégyenükben. Most aztán mosogathatok, míg ki nem egyenlítem a tartozásukat!
– És attól talán feltámadnak, ha itt óbégat? – vigasztalta.
Elhatározta, hogy megnézi magának ezt a bivalyt, amelyik ilyen kunsztokat tud. Először a mészárosoknál érdeklődött, de nehezen értett szót velük, folyton elájultak, amint erélyesebben kezdett faggatózni. El is fáradt kissé, míg az egész mészárszéket felpofozta. Épp az utolsó böllérnek rúgta le a máját, mikor felbukkant előtte Jankó, régi segédjük (akiről csak ő tudta, hogy valójában Akakij Akakijeviccsel azonos).
– Mit keresel itt, Akakij?
– Cssss! Ne olyan hangosan! Tudod, rumi úr, mindenki Jankónak hív, mert azt hiszik, Árva Imre a valódi nevem.
– Anyám küldött, mi?
– Ő.
– Pénzzel, hogy elmulassuk?
– Igen. Elküldte a spórkasszáját.
Elő is vette rögtön az általvetőjéből: egy álmodó Buddhát ábrázoló szekreter volt, fiókjában azzal a rubinttal, amelyet anyja annak idején egy bubópestisben meghalt álomkórkutatótól vett kölcsön, hosszabb megőrzésre. Ezen azután sietve megvették a Hórihorgas gémhez címzett kocsmát, minden készletével és Rozoga Pirókkal, a csaposlánnyal együtt, aki, maga is józan életű leány lévén, fáradtságot nem ismerve segített nekik minden alkoholtartalmú ital eltüntetésében. Az özvegy alig győzte a poharakat mosogatni utánuk.
– „Fölvevé a hajnal piros köpenyegét”, Akakij Akakijevics verse – morgott fél­álomban Jankó másnap reggel fél tizenkettőkor.
– Nincs is köpenyegem – ásította Pirók, és szemérmesen visszarángatta magára az abroszt.
Nick mindezt átaludta volna a söntéspulton, de holmi zörejre mégis fölébredt. Nem kellett sokáig keresnie a zaj forrását. Ott ült a főtéren Behemót Beherov, a boglyák hűvösében egy sámlin, és keverte a poharait.
– Mit zörögsz, te kétbalkezes melák? – kérdezte Nick morcosan. – Szétesik a fejem.
– Tudod te, kivel beszélsz, tuskókám? Úgy vigyázz, hogy engem a világ összes államából kiutasítottak, úgyhogy csak a legnagyobb titokban tartózkodhatom a földön!
– Jobb helyed lesz a föld alatt – biztatta Nick, azután találomra felemelte az egyik poharat. A pohár alatt azonban nem volt semmi.
– Vesztettél! – örvendezett Beherov, mire Nick mély levegőt vett, és begyömöszölte mind a kétszáz bivalykilóját a pohárba, és a kútba dobta a másik két pohárral együtt. Az asztalkán csak a rubint maradt, amit a bivaly a kocsmárostól nyert el, aki ezután rakit árulni távozott a Muktár oázisba.
– Ember vagy magadért, fiam! – szólalt meg egy közelben álló sátor, olyan kék selyemféle, elégedetten kacarászó aranybojtokkal az oldalain. – Gyere csak be, beszédem van veled!
Egész Orannak tátva maradt a szája. Ilyet még nem látott a világ, hogy valaki betekintést nyert volna Böszme Lojzi sátorleple alá!
– Foglalj helyet! – mutatott egy öblös klubfotelre a nagy szakállú, felettébb mosdatlannak tűnő öreg, míg ő maga végighevert az ágyán. – Tudd meg: én vagyok az apád, aki külön köszöni neked, hogy nem hagytad roncstelepre kerülni régi, kedves Citroënjét, vagy ahogyan hívtam: a szőke citromot.
– De én úgy tudtam: egy viharos éjszakán eltűntél a Horn-foknál! – ámuldozott Nick.
– Így is volt. De előkerültem, és jobbnak láttam, ha halottnak hisznek. Megalapítottam a Kopár Szik Sarjai részvéttársaságot, és csak arra vártam, hogy valamelyik fiam a nyomomba lépjen. Ebben a Gyurmában keservesen csalódtam, úgyhogy hazaküldöm, hadd tanulja meg, mire jó a lemezbontó vasklapni.
– Bűnöző leszek? – csillant fel Nick szeme. – És beléphetek a légióba is?
– Azt már nem. Itt maradsz velem, segítesz vezetni a részvéttársaságot. Kezdetnek rögtön meg is emeljük az alaptőkét.
– Miből, apám?
– Az eldugott kincsemből. Mit gondolsz, mitől olyan istentelenül sárga az a Citroën? Tömör aranyból van.
– Akkor azért volt olyan nehéz átemelni a műhely egyik sarkából a másikba? – kérdezte Nick, az öreg Lojzi pedig válasz helyett annyi év szenvedés után végre magához ölelte fiát.