A legutóbbi Pride-tüntetés csúcspontja számomra Koltai Róbert szavalata volt. Már csupán ezért értelme volt meghirdetni. Hogy több ezer ember meghallgassa az Erzsébet hídon, nagyszerű előadásban József Attila versét, a Thomas Mann üdvözlését. Talán még ismerősek a valamikor szállóigeként ismételt sorok: „az igazat mondd, ne csak a valódit”; „Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen // néz téged, mert örül, hogy lát ma itt // fehérek között egy európait.” Nem, nem az a lényeg, hogy ma már nincsenek olyan írók, mint Thomas Mann, és arról sincs szó, hogy Európa a világ fölött áll. A szabad, humanista gondolkodás dicsérete ez a mű, a világ s benne az emberi létezés széles látókörű, felvilágosult szemléletének csendes, kandallómeleg himnusza. Ez az üzenet ma fontosabb, mint a Pride tiltása elleni tiltakozás, az Orbán-rendszerrel szembeszálló aktuálpolitikai mozgósítás. Mert ennek kontextusában nyer értelmet s kap tág perspektívát a szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia védelmében tett minden kiállás, politikai küzdelem.
Ezzel szemben miben élünk? Csaknem minden politikai diskurzust megrohaszt a kicsinyesség, az áporodott provincializmus. (Alighanem nem csak nálunk.) Itt van például maga az említett tüntetés. Több ezer ember kiáll egy kisebbség és a gyülekezési jog mellett. Ami talán százezrekben rezonál. Az ösztönös felháborodás, hogy ketrecbe akarnak zárni embereket, megbélyegzik, fertőző mindenfélének bélyegzik őket. És kreálnak mögé egy törvényt.
Mi a tiltakozással a baj? Bizonyítható tudományos tézis, hogy a meleg és transznemű orientáció szociálisan terjeszthető, bárki rászokhat, csak akarni kell? Nem. A törvényt hozó kormány szerint az a baj, hogy a megmozdulás zavarja a közlekedést.
De az ellenzék közéleti képviselői között is megy a fejcsóva. Nem kell a Pride mellett tüntetni, mert nem előnyös a legnagyobb ellenzéki erő számára. Százalékokat veszthet. Mert mindent csakis a választások szempontjából kell mérlegelni. Bizonyára azt is, ha holnap a meggyőződése miatt (persze hivatalosan más okkal) börtönbe zárnak valakit (remélhetőleg nem fognak). Nem baj, majd a választás után kiszabadul. Abszurd, életidegen kicsinyesség. Nem az elnyomottat támogatom, és azokat, akik kiállnak mellette (amihez elég lenne egyetlen hangos „Helyes!”), hanem „átmenetileg” az elnyomóit, hogy rám szavazzanak.
A gyerekek védelméről
Beszélhetünk persze magáról a törvényről is. Karakán dolog volna – bár üdvözölni nehéz lenne –, ha a kormány hozna egy rendeletet, hogy a Pride-ot jelenlegi formájában nem engedélyezi. Ehelyett a dolgot belegyömöszöli egy törvénnyel a gyermekvédelembe.
Óvni kell a még éretlen gyerekeket. (Nem sorolom fel ezredszer, mi mindentől nem védik őket.) A pitiánerségtől émelyeg az ember.
Ha már gyermekvédelem. A kormánypárt nem kedveli egyre népszerűbb ellenzéki kihívóját. Normális, mint ahogy az is, hogy kampányolni igyekszik ellene. Például azzal, hogy ellenlábasa helytelen politikai alternatívát kínál, ezért meg ezért. De nem! Főbűne, hogy pártja ellene fordult, áruló, a feleségéről meg hangfelvételt készített. (Igaz, közérdekű információért, de ne legyen igaz.) Ez egy lehallgató ember, egy nagy, nagy poloska. Amikor európai parlamenti képviselőként elmegy egy gyermekotthonhoz, hogy tájékozódjon a működéséről, nem engedik be, majd odaugrik hozzá egy magas rangú pártkatona, és őrjöngeni kezd: „Te egy hazug gazember vagy… egy politikai lufi vagy, amit éppen most szúrunk ki.”
Az ellenzékkel, a demokratákkal és szervezeteikkel egyébként sem az a baj, hogy tévesen ítélnek meg dolgokat, nem veszik észre a valóban fontos összefüggéseket. A lényeg, nézeteik népszerűsítésére egyesek közülük (vagyis mindannyian) külföldi támogatást fogadnak el. Na, hát így az igazságot se lehet elmondani! Idegenektől nem fogadunk el pénzt! Ez megvesztegetés, ügynöki függőség, így a vélemény már nem saját vélemény, vagyis nemzetellenes.
Nincs könnyű helyzetben a gazdaság. Ráadásul nemzetközi szintű infláció sújtja. Nyugodtan, világosan el lehetne mondani, mik az okok, mennyire súlyos az ügy, milyen veszteségekre kell számítani a mindennapokban, milyen kompenzációs lehetőségek vannak. Ehelyett repülőrajt, ha bizonyos termékeken nem lehet nagy haszonkulcs, kicsit olcsóbbak lesznek, anyák ne adózzanak. Előre, magyarok! Ezen intézkedések helyességén megy a vita. Érdemi, távlati megoldást jelentő felvetések nélkül. Hiszen a választási győzelem mindennél előbbre való.
Valamennyire átgondolt, szélesebb összefüggésekben gondolkozó állításoknak nincs helyük, még az elszólás szintjén sem. Nem értek egyet Orbán Balázzsal, de teljesen reális, józan felvetés, hogy bizonyos erőviszonyokat tudomásul kell venni, nem jött el az ideje Ukrajna teljes leválásának Oroszországról, megalkuvással meg kellett volna előzni a fegyveres konfliktust. Két év hősi szabadságharc után ilyesmi vádként nem fogalmazható meg (főleg egy agresszió védelmében), de a béke távolságából lehet róla elmélkedni. De nem, nem lehet. Csak annyit lehet mondani, meggyalázták 1956-os hőseinket (nem az ukrán katonákat!).
Beszűkült látótér
Azért is szomorú ez a borzongató sekélyesség, mert Orbán Viktor bizonyította (ahogy alapvetően elődei is), van benne hajlam, képesség és tudás, hogy nagy összefüggésekben, nemzetközi látótérrel gondolkozzon, és határozza meg politikáját. Akár a 2014-es tusványosi beszédet is felhozhatjuk példának. Ő fel tudott volna vázolni egy valóságon alapuló, koherens, demokratikus szellemű, össznemzeti szinten is akceptálható konzervatív alternatívát a magyar jobboldal számára. Ám helyette az ország megosztását, hatalma bebetonozását választotta, ehhez torzította gondolatvilágát, ideológiáját, politikai érzékét. Bizonyára személyiségéből fakadó, alkati problémák (is) gátolták ebben, partikuláris érdekek felé sodródás (is). Így aztán hiába érzékelte a tőkés globalizáció ellentmondásait, káros hatásait, végül Soros György személyén keresztül belegyömöszölte az egészet egy zsidó világ-összeesküvés típusú képletbe.
A baj az, hogy a politika egyre erősödő provincializmusa az évek során maga alá gyűrte a szellemi életet is. Pontosabban annak közélettel érintkező szegmensét.
A szigorú értelemben vett tudományos gondolkodásnak, kutatásnak még megvannak a műhelyei, de az eredmények a maguk komplex szemléletével nem jutnak el a társadalom szélesebb rétegeibe. Sok kiváló elme nem szívesen vállal közszereplést, kevés a népszerűsítő fórum. Ráadásul egy részük politikai kontextusban működik. A közvélemény formálása így döntően médiaszereplők kezébe kerül. Puzsér Róbert ma az egyik legkiválóbb, legeredetibb publicistánk, de azért furcsa, hogy lassan kezd úgy megjelenni, amúgy akaratlanul, mint a nemzet bölcse. A művészeti életet pedig kettéroppantotta a kultúrharc. A művek hatásában, értelmezésében egyre meghatározóbb, honnan érkezett a támogatás, melyik politikai irányt szolgálják. Miközben egy Krusovszky-regény vagy egy olyan film, mint a Fekete pont, sok más alkotáshoz hasonlóan, nem ezen a szinten mozog.
Kiderült az is, illúzió volt hinni, hogy a közösségi média a maga influenszereivel kialakít egy alternatív, nyitott, független szemléletet a közgondolkodásban, a társadalmi reflexióban. Ma már ezt a teret is a politika és a hivatásos média tematizálja. A neten az emberek az onnan érkező üzenetekre, állításokra reagálnak. Borzasztó kevés olyan szereplő jelent meg itt, aki legalább megpróbál kilépni ebből a koordináta-rendszerből, és valamilyen sajátos, más irányba mutató szemléletet közvetíteni.
Jelképes felszabadítás
Mai szellemiségünk egyik mélypontja április 4. kezelése. Akár a magyar provincializmus napjának is kikiálthatnánk. Ha már elutasítjuk, hogy a második világháború végét szimbolizálja hazánkban. Idén volt a 80. évfordulója a történelmi eseménynek. Csak néhányan tartották említésre érdemesnek. Mert számunkra nem fontos, hogy nyolc évtizede békében élünk. Akkor sem, ha nem messze tőlünk megint háború zajlik, és súlyos nemzetközi konfliktusokkal fenyeget. Nem fontos, hogy nyolcvan éve új pályára állt Európa, és számos alapvető érték, a jóléti állam, az emberi jogok tisztelete, a kisebbségek, a nők emancipációja, a nemzetek közötti békés integráció ezekben az évtizedekben, a fasizmus legyőzésének köszönhetően vált valamilyen szinten társadalmi valósággá. Akkor sem fontos, ha most veszélybe kerültek ezek az értékek, és kialakulóban egy újabb megosztó nagyhatalmi politizálás. Nem, nekünk ebben az egészben csak az a fontos, hogy a szovjetek nem viselkedtek velünk abszolút gálánsan, így aztán nem is tekinthetők felszabadítóknak. Így hát nem is kell szembenézni azzal, hogyan jutottunk ide, miért nem tettünk szinte semmit a saját felszabadításunkért.
Magyarországnak komoly reformokra van szüksége. Legalább két évtizede. Hosszú távú programok kidolgozására és megvalósítására számos területen. A szintén lépéskényszerbe került Európai Unió tagjaként, őrizve, erősítve a demokrácia értékeit, keresni kell a pozíciónkat a változó nemzetközi erőtérben.
Ez nem a korlátolt szuverenitásvédelem, az árstopok, az alkalmi osztogatás, a poloskabeszéd, a választási kampányok látószögének szintje. Ki kell hozzá lépni a jelenlegi megosztó közéleti diskurzusok, a beszűkült látókörű történelmi tudat keretei közül.
Teret engedni a haladó kritikai szemléletnek, amely valódi összefüggéseiben képes láttatni a jelen problémáit, és távlatos megoldási alternatívákat keresni rájuk. Eljutni a valódihoz, majd az igazhoz. Lesz-e hozzá lendítőerő?
