Szinte már nincs olyan nap, hogy valamelyik NER-lovag feleségén ne pillantsunk meg olyan ruhát, táskát, ékszert, amiért nekem kábé kétszáz-háromszáz könyvet kellene megszerkesztenem, és tíznél is több évbe kerülne úgy, hogy közben nem költök semmi másra. Az urizálás láthatóan szintet ugrott, egy nullával (vagy tán kettővel) több lett, lassan közelít a világelit felé (végre valamiben mi is). Bár könnyen lehet, hogy ez mindig is így volt a színfalak mögött, csak hát mit ér a mesés, monte cristói gazdagság, ha nem lehet mások képébe tolni az Instán vagy a Tik-Tokon. Ráadásul ők nem is barlangban találták a kincset hosszú, ártatlan raboskodás után, hanem a férjük hozza haza, már nem is talicskán (ez a mértékegység, a korrupció valaha volt mértékegysége már réges rég elavult, hiszen a mai már nem mérhető vele).
Nekem mégis egy másik ugrás jár a fejemben. Hankó Balázs, kulturális és innovációs miniszter egy sajátosan önfényező videójában kecsesnek nem nevezhető mozdulattal leugrik egy egyetemi pad tetejéről, miközben épp összefoglalja oktatói pályája ars poeticáját. Sokunknak ismerős lehet a mozdulat a Holt költők társaságából, ahol a nagyszerű angoltanár, Keating professzor (Robin Willams felejthetetlen alakításában) felmászik a katedrára, hogy arról győzze meg a diákjait, hogy mindent érdemes (néha kell is) más szemszögből is megvizsgálni. Ha úgy tetszik, az értelmesen gondolkodó ember aranyszabályát nyújtotta át ezzel a diákjainak: a kétely és a bizonyosság dialektikáját. A gondolkodás újra és újra megteszi az utat a kettő között, soha nem pihen meg, mert nincs sem abszolút kétely, sem abszolút bizonyosság. Ahogy az igazság is folyton mozog a két véglet közötti skálán. Ez épp elég muníciót ad a bátrabb diákoknak, hogy a film végére fellázadjanak az iskola vaskalapossága és igazságtalansága ellen.
Azt gondolná a laikus, hogy a hasonló gondolkodás (hiszen lám, Hankónak is eszébe jutott), amolyan alapfelszerelése kell legyen egy ország miniszterének, hiszen számos érdek, szempont és igény között kell(ene) ellavíroznia minden nap, hogy megtalálja a középutat. Ám, ha valamit bebizonyított a NER az elmúlt évek alatt, az épp ennek a mentalitásnak a hiánya. Sőt: a híveit is arra acélozza, hergeli, hogy még véletlenül se fogadjanak el más szemszöget, isten őrizz, hogy felmásszanak a katedrára. (Sajnos ellenhatásként ez igaz az ellenzék kemény magjára is.)
Hankó kölcsönvett gesztusa tehát szimpla cinizmus. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy a nemzeti giccsfestő körüli botrányt is úgy zárta le a maga részéről, hogy demonstratíve ellátogatott, Schmidt Máriával karöltve, a kitüntetett „művész” műtermébe, hogy rajongó pillantást vessen a festményekre. Ezt akár amolyan performansznak is felfoghatnánk: a hatalom kitölti az esztétika tátongó réseit. A miniszteri vizit alapvetően tagadja a más szemszög parancsát, és inkább a vakság melletti diadalittas kiállásként értelmezhető. A kultúrát végképp lebontó gesztusnak. Azt hiszem, ezzel már szegény Keating professzor sem tudott volna mit kezdeni.