Egyik este, úgy éjfél előtt kiálltam a tíz emeletes háztömb utolsó házának negyedik emeletén az erkélyre. A háztömb végénél hatalmas mező terül el, amit érthetetlen módon még nem építettek be hatalmas, semmitmondó házakkal. Ez a mező biztosan sok állatnak nyújt menedéket.
Álltam a negyedik emeleten, és élveztem a lakótelepi csendet. Hirtelen egy középtermetű állat suhant át a játszótéren.
Bár nem volt rajtam a messzelátó szemüvegem, de a lompos kis farok egyértelművé tette, hogy egy fiatal róka osont el a házak felé. Örömömben kicsit felsikkantottam, hiszen nem minden nap láthat az ember ilyen állatot, főleg nem egy lakótelepen. Hirtelen eszembe jutott, hogy csakis a mezőről érkezhetett, és valószínűleg nekünk, embereknek köszönhetően egyre kevesebb élettér jut neki. Elképzelhető, hogy egy anyaállat volt, aki élelmet keresett a kölykeinek, és kockára téve az életét, bemerészkedett a lakott területre. Bár a hatalmas tízemeletes házak között senki nem tart tyúkokat, nincsenek friss, elrabolható tojások, valamiért mégis erre hajtotta az ösztöne. Álltam csendben és figyeltem izgatottan, mikor jön vissza, és nagyon szurkoltam neki, hogy találjon valamit, teli szájjal távozzon és vigyen valami kis élelmet magával. Negyed óra múlva ismét láttam a kis vöröst. Sajnos semmit nem talált, és igazából egy kutyát sétáltató ember megzavarta az életét. Láttam, ahogy iszkol vissza a rét felé, halkan, csendesen, hogy senki észre ne vegye. Talán csak én láttam őt aznap éjszaka. Viszont attól a naptól kezdve minden nap este fél tizenkettőkor kimegyek az erkélyre, és mint a kis herceg várom a rókát, hogy újra megcsodálhassam titokban ezt a kedves kis jószágot.
