– A felvételi előtt kicsit bizonytalanul viszonyultam ehhez a szakmához, alapvetően egy kedves, karitatív tevékenységként tekintettem rá – emlékszik vissza Lestyán Attila. – Ám amikor a felvételin más előadóművészekkel is találkoztam, akkor meglepődtem, mert nem is lehettem volna távolabb az eredeti elképzelésemben attól, amit csinálni szerettem volna. Ennek a bohócdoktorságnak van egy erős szakmai alapja. Módszeresen felépítették, hogy milyen a bohóc és a bohócdoktor. Szóval most már az is motivál, hogy az itteni munkát is teljesen színházi munkának látom és élem meg. Oda-vissza hat egymásra a két gyakorlat, és hogy olyan ügyet szolgálok, amiben hinni tudok, és hogy ez az ügy jó, és jót tesz másoknak.
Kicsit a standuphoz is lehetne hasonlítani a szakmát – a humor műfajának alapjai itt is érvényesülnek. A színészi előképzettség fontos feltétele a munkának, hiszen a bohóc eszköztára és játékmódja színészi alapokra épül. Zsolt és Attila is ezen a pályán kezdtek. A bohócdoktori munkában meghatározó az improvizáció. A játék során közvetlenül dolgoznak azokkal az impulzusokkal és ajánlatokkal, amik a közönség felől érkeznek. Zsolt és Attila képesek voltak játékot csinálni a kórházi eszközökből is, legyen szó az infúziótartó állványról vagy a gyerekek használati tárgyairól. Utóbbiak használata nem mindig egyértelmű, ugyanis a gyerekek – és a szüleik – beleegyezése szükséges hozzá. Ez a legtöbb esetben nem okoz gondot.
Móka a kerekesszékben
A bohócdoktornak érzékenyen kell reagálnia a közönségtől vagy a partnertől érkező impulzusokra. Zsolt elmondása szerint sok olyan helyzet lehet, amikor szét kell választani egymástól a „valós ént” és a „bohócént”, majd az előzményekre és az emberismeretére támaszkodva kell dönteni és cselekedni. Ilyen volt például, amikor az egyik mozgássérült gyerek elektromos mobiljába ült bele az egyik bohócdoktor. A dr. Kázmér és dr. Walter között kialakult vita lett a bohócok játékának alapja. Egyikük unszolta társát, hogy üljön bele a székbe, de a másik visszakozott. A bizonytalanságot végül az anyuka beleegyező bólintása törte meg. Walter ezután beleült a székbe, és úgy játszott az ukulelegitáron.
– A szék kérdése valóban érdekes volt – meséli Zsolt. – Bohócdoktorként próbáltam fenntartani azt az alapfeszültséget, ami a produkció során is fontos: kedves partnerem, Kázmér, ez egy baromság, nem ülhetek le, gondoltam. De aztán nem volt kérdés, hogy le fogok ülni. Na, ez egy olyan pillanat volt, amikor muszáj meghozni egy szakmai döntést: rá fogok ülni egy nagyon drága székre, amire a bohóckodás közben is vigyáznom kell.
Ilyenkor a bohócot mozgató „pilóta” színész felméri a helyzetet, és megérti, ha beleül a székbe, akkor annak színészi megoldásnak kell lennie, jellemezte Zsolt a jelenetet. Szintén fontos kiemelni, hogy a látogatást követően, a gyerekek tárgyainak használata után megnő a jelentősége azok szemében. Úgy viszik haza a papucsukat, hogy ezzel a bohócdoktorok „telefonáltak”, és ezt értékelik, tudtuk meg a párostól. A tárgyak a későbbiekben is visszaidézik a játék atmoszféráját.
Érdekes helyzet alakult ki ugyanakkor az egyik kórteremben, ahol dr. Kázmér Jézus szerepébe bújva csodát tett, a vizet borrá változtatva. Ezt ő a „varázsolás” szóval jellemezte, ami Zsoltnak okozott némi fenntartást, személyes okokból – itt megint csak fontos hangsúlyozni, hogy a bohócdoktorok el tudják választani a munkájukat a valós életüktől.
A közös játék öröme
Az alapítványnak vannak olyan programjai, amelyek kötöttebb formát igényelnek. Ilyenkor egy kész dramaturgia adja a játék gerincét. Gyakran használják ezt a formát például egy-egy idősotthoni látogatáskor, mert ez lehetőséget ad arra, hogy a közönség egyszerre legyen nézője és résztvevője egy történetnek. A kórházi munka és a kórházi környezet viszont egészen más. Az utóbbiban ugyanis az improvizációnak van kulcsszerepe.
A bohócdoktorok szakmai képzésekor hangsúlyos a technikának mint színészi játékmódnak az elsajátítása, aminek fontos része a karakter megformálása is. Ugyanakkor a bohócok elfogadó és naiv látásmódja, kapcsolódásra és játékra kész attitűdje mindvégig átitatja a jelenlétüket. Akcióiknak ugyanolyan játéktermészete van, mint a gyermeki szabad játéknak: amit megcsinálnak a színpadon vagy a játékban, az nem történik meg a valóságban. Például hogy az egyik „kupán vágja” a másikat. Ezt úgy kell kivitelezniük, hogy ne fájjon a másiknak, és a környezetük se agresszióként, hanem játékként élje meg azt – akár a közkedvelt mesefilmben, a Tom és Jerryben.
Bohócdoktorságuk során gyakran adnak egymásnak is inspirációt, ilyenkor a közös alkotás és játék öröme is megjelenik. A gyerekek reakciója sokféle lehet, ezért a játékuk csak ajánlat, és mindenki szabadon eldöntheti, milyen aktivitással csatlakozik hozzá. A vizit során az érzékenységükön és a gyerekekhez való kapcsolódásukon is sok múlik.
Ez az érzelmi kötődés alapozza meg az akció alatti összhangot a gyerekek és a bohócdoktorok, illetve a páros tagjai között.
– Az első pár évem után volt egy nagyobb kiégésem – tudjuk meg Zsolttól. – Elkezdtem unni és fáradni. Mentünk a folyosón, és azt számoltam, hogy hány szoba van még hátra, míg végre vége lesz. Ez volt talán a mélypontja a pályafutásomnak. És pont az lendített ki, amikor megkérdezték tőlem, élvezem-e ezt a munkát. Megdöbbentem, hogy ez mégis milyen kérdés! Ez egy munka, nekem nem az a dolgom, hogy élvezzem! Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy de igen: a munkánk része, hogy élvezzük. Meggyőződésem, hogy a legtöbb olyan helyzetben, ahol a kiégés fenyeget, gyanús, hogy először az unalom jön be, és az, hogy az ember nem élvezi, amit csinál. Nagyon könnyen mondjuk a munkánkra, hogy „legyen már vége, utálom”, de a tényleges értékével nem vagyunk tisztában – avat be néhány élettörténeti elemébe Zsolt.
Azonos hullámhossz
A riport idején Zsolt és Attila folyamatosan viccelődnek, szarkasztikusan ugratják egymást, például hogy villamosszék vagy mozgássérültszék volt-e, amibe Zsolt beleült. Végül magam sem vettem észre, hogy a beszélgetésünk végére már nem is az újságíró, hanem – ha úgy tetszik – a társuk lettem. Számomra ez egy olyan élmény volt, amikor teljesen el tudtam engedni magam, és élveztem, amit csinálunk, függetlenül attól, hogy éppen mit kérdezek, mi lesz a beszélgetés végkimenetele, vagy hogy milyen külső zavaró körülmények voltak. – Ez az alapja a bohócdoktorok munkájának is. Kellő érzékenységgel és emberismerettel egy hullámhosszon mozogni a gyerekekkel, akik aztán szabad akaratuktól függően mondhatnak igent vagy nemet a produkció folytatására, illetve a részvételre abban – mondja Zsolt.
– Két év alatt kifejlődött az az attitűdöm, amivel egyre gyorsabban érzékelem, hogy körülbelül milyen állapotban van a gyerek, milyen érzései, gondolatai lehetnek.
Ezt legkönnyebben sok-sok megfigyeléssel és terepen eltöltött idővel lehet elérni – teszi hozzá Attila.„Nem” válasz esetén persze a doktoroknak is kapcsolni kell. Ilyenkor viccelődve elköszönnek, és továbbállnak. Ottlétem alatt nem történt ilyen, ellenben arra volt példa, hogy az egyik nagyobbacska fiú önként felállt, és otthagyta a kórtermet. A fiú véleményét ez esetben tisztelni kell, és megértéssel viszonyulni hozzá.
– Ha a bohócdoktorok motiválatlanok, az annak a jele szerintem, hogy a páros munkában valami nem működőképes. Az improvizációra épülő bohócjáték teljes nyitottságot kíván, a partnereknek láthatatlanul is folyamatosan kommunikálniuk kell egymással. Előfordulhat néha, hogy valakivel nehezebb kapcsolódni. Ilyenkor sokat segítenek olyan játékok, amelyek az adott páros repertoárjában szerepelnek. Zsolt mellett nem szoktam unatkozni, sőt, inkább az a problémám, hogy túlságosan is élvezem a vele való jelenlétet – mondja Attila.
