A mű által kiváltott katarzisban vágyakozva felsóhajtunk: bárcsak én is így tudnék írni! (És van, aki elhiszi, ő is tudna, talán nem is téved.) Vajon hogyan, milyen körülmények között írnak ők, a mi kedvenc íróink, költőink? Hol és mikor írnak, mit nézegetnek, miközben papírra vetik örökbecsű soraikat? A falat nézik? A kertre látnak rá? A billentyűket nyomkodják, a hajukat csavargatják, teniszlabdákat dobálnak a falra? Fel-alá mászkálnak, magukban zsolozsmázva, miközben a megfelelő szó, mondat, fordulat ötletének megszületését várják? Nem kell többet találgatnunk, elmondják ők maguk.
Dobray Sarolta
Ezek a regényleadás előtti utolsó hetek (Az Üvegfal folytatása). Megőrülés és fegyelem. A napjaim: Ébresztő fél 7-kor. Szorongás, hogy megint egy nappal kevesebb a határidőig, és hogy megint tíz órát kell ülni a gép előtt. Mások meg nyaralnak. Bűntudat a szorongás miatt, mert az írás kiváltság. Kávé. Az előző napi adag átolvasása. Enyhe elégedettség, hogy ez jó. Írással vegyes képernyőbámulás (más néven gondolkodás). Beleolvasás újra a korábbiakba. Mélységes kétségbeesés, hogy ez borzalmas, ez szemét. Hogy mindenki téved, aki valaha is megdicsért. Járkálás, a hűtő zúgása, virágok bámulása az erkélyen. Írás. Büszkeség, hogy ez baromi jó lesz, megnyugvás, sőt, kimondott lelkesedés. A figyelem széthullása. Mogyoró, narancslé. Facebook görgetés, idegeskedés a híreken. Írással vegyes képernyőbámulás, az agy görcsökbe rándulása. Kétségbeesés.
Ez baromi jó lesz, de tuti, hogy nem leszek kész a leadásig, képtelenség. Vagy kész leszek, de akkor nem lesz olyan, amilyen lehetne, pocsékba megy évek vért izzadós munkája, a szív placcra kirakása, szólni kell a szerkesztőnek, hogy toljuk el a határidőt, nem lehet szólni, mert már háromszor eltoltuk. Kétségbeesés. Kínlódás. Írás. Olvasás. Ez zseniális, minden oké. Este 7-kor a laptop fedelének lecsapása, az agy helyén kocsonya észlelése. Elégedettség, kétségbeesés, alvás. Másnap ugyanez.
Geszti Péter
A munkahelyem a laptopom, amit bárhol ölbe tudok kapni, ezért írok dalszöveget otthon a kerti nyugágyban, a nappaliban a kanapén fetrengve, taxi hátsó ülésén, repülőtér várótermében, vonaton, vezetés közben mormolva, vagy éppen turnébuszban üldögélve. Néha a konyhában is írok, miközben meccset bámulok – ez az ihlethiányos szakaszok pihenő fázisa. Kaptam egy zsinór nélküli szuper fejhallgatót, így bárhol tudok írni, anélkül, hogy bárkit őrületbe kergetnék azzal, hogy ezredszer is visszahallgatok egy zenei részt, amivel birkózom. Most fél éve nagyon aktívan írok, hiszen egyszerre írom jövőre megjelenő új albumom dalait, és a Petőfiről szóló, Dés Lászlóval közös musicalünk tételeit, melyekből néhányat premier előtt bemutatunk az MVM Dómban, december 29-én, Életünk koncertjén.
Ezért aztán még álmomban is megy egy-egy dal a fejemben, sőt az ágyam mellé rakom ilyenkor a laptopot, hogy ha éjjel felébredek, rögtön leírjam, amit megálmodtam. Ha nincs ott a laptop, belesúgom az ötletet a mobilom jegyzeteibe. Az ihlet nevű pillangó néha meglátogat, néha nem. Amúgy nem szabad lepkehálóval hajkurászni, hagyni kell, hogy a vállunkra üljön. Két érkezése között van minden: belealvás az írásba, olvasás, evés-ivás, időhúzás-tizenegyes, kis séta, nagy semmittevés, egyebek. Hát így.
Karafiáth Orsolya
„Más kisgyerek örülne, ha négy drámája lenne”, nevet rám T., de én rosszkedvű vagyok. Ezt tudom ugyanis felmutatni, meg négy csóró verset, meg pár elszórt szövegkezdeményt az utóbbi csaknem négy évben. „Zugíró vagyok”, mondta egy kolléganőm. Én már zugíró sem. „Lassan nyugalmazott költő lesz a titulusod, ha nem kapod össze magad!”. Ez megint T., nyilván ki akar szedni a dermedtségből. De hiába minden. Mert nekem nem helyszíntől, nem a környezettől függ, hogy tudok-e írni vagy sem. Verset annak idején írtam repülőn, katamaránon vihar közepette, regényt egy-egy hónapos elvonulásokon, de nagy otthoni döglések közepette, az ágyamban is. Akkor, amikor volt elég időm. Idő arra, hogy a gondolataim rendbe jöjjenek. Idő arra, hogy ezeket a rendbejött gondolatokat rendszerezni tudjam. Van egy harmadkész regényem, van egy kötetnyi versem. De nincs meg az időm, hogy valóban készen legyek velük. Szerkesztek, műsorokat vezetek, tárcákat írok, mindig teli a fejem – de nem a megfelelő gondolatokkal. Néha azzal vigasztalom magam, ez nem is én vagyok. Az én: ír. Ez a nem-én meg irigyli.
Lackfi János
Hogyan is írok? Hát, mindenhogyan is. Zsebemben állandóan füzetke, abba körmölök, de újabban a mobilomon is pötyögök jegyzeteket. Csak aztán győzzem mindezt leszüretelni! Sok kis teli füzet várakozik az íróasztalomon, hogy könyvpostázások, napi penzumok, adminisztráció, miegyéb után belehajigáljam a laptopomba tartalmukat. Mert ugye az igazi űrállomásom amolyan kaputiborosan idehaza, idefenn van, Johanna lányom egykori szobájában (ő már kiröppent, anyuka, énekel, és a könyveimet tervezi). Innen az egész Zsámbéki-medencét látom, ellátok Budaörsig és tovább, egészen a Gibraltári-szorosig. Nyáron kicsit napbombázta, de még tartjuk magunkat, és nem szereltettünk be klímát egyelőre. Hőségben nyakba a vizes törülközőt, aztán meló tovább. Mi inspirál? Minden, egy eszembe ötlő szó, egy ritmus, egy dallam, egy sztori, egy internetes kisvideó. Meg persze a sok fellistázott tennivaló, írnivaló, melyeknek hámjából olyan jó néha kirúgni, és valami egész mást csinálni. Sok-sok vas izzik egyszerre a tűzben, interjúk, dalszövegek, versek, prózák, drámák, igyekszem mozdítani rajtuk minél többet, beolvasztani feldobódó ötleteimet. Időnként felállok, járkálok, imádkozom egy sort, aztán vissza a géphez, és nyomom napestig. Ha Budapesten járok, a köztes időimet vagy írással töltöm egy kávézóban vagy imával egy templomban, vagy sétával a város csodás karjai közt. Máskor meg felkerekedem, és átmegyek fellépősbe, megtalálhattok például július 26-án 16 órakor a vigántpetendi Kaláka-versudvaron, utána meg különleges közös impró a Momentán Társulat kapolcsi játszóhelyén 19 órától. S ha már írom, forgassátok örömmel: önéletrajzi novellákat találtok A magam szakálla című kötetemben. Ajánlom csupasz állal, csupa szívvel.
Nyáry Krisztián
Amikor az első könyveimet írtam, általános iskolások voltak a gyerekeim, nekem viszont nem volt dolgozószobám. Mindebből az következik, hogy bárhol, bármilyen zajban tudok írni, nem zavar sem a kihangosítva bömbölő tinizenekar, sem a sikertelen kutyaidomítás, sem pedig a reménytelen hegedűgyakorlás. Persze ez csak az írásra vonatkozik: mivel tényalapú történeteken dolgozom, ezt mindenképpen megelőzi egy kutatási szakasz, amit többnyire könyvtárban végzek. Itt kezdetben el kellett telnie fél órának, mire megszoktam a csendet, és már indulhatott is a munka. Az „ihletet” nálam egy érdekes életrajzi adat, egy filológiai érdekesség vagy fellelt idézet hozza el. Megesik, hogy valamilyen témában kutatok, de találok egy olyan lábjegyzetet, ami elindítja bennem a vadászkutya-ösztönt, és órákra elmerülök egy számomra ismeretlen történetben. Ha pedig már megvannak a jegyzeteim, az otthoni kanapémon, repülőn, szállodai szobában vagy egy tengerparti teraszon ülve egyaránt képes vagyok írni, és teljesen kikapcsolni a külvilágot. A családom kevéssé örül ennek, mivel a nyár végi könyvleadás meghatározza a nyaralásaink forgatókönyvét: ők fürdőznek, én árnyékban üldögélve ütöm a laptopom billentyűzetét. Aktív, városnézős „nyaralás” leginkább csak októberben vagy márciusban lehetséges velem. Most azonban kénytelen vagyok felrúgni ezt a rutint: életemben először olyan könyvet írok, aminek nem régen élt művészek lesznek a főszereplői, hanem egy nagyon is élő személy. Őt pedig nem tudom magammal vinni a tengerpartra. A többi még titok...
Szabó T. Anna és Dragomán György
Nálunk két alkotó él egy térben: a regényíró (Dragomán György, a férjem), és a költő (én), több mint harminc éve dolgozunk így. Egymás ellentétei vagyunk: neki többnyire egy üres fehér falfelület kell, ahova kivetítheti a belső képeit és zenét hallgat írás közben (többnyire loopolva), így írta A fehér királyt és a Máglyát; nekem viszont csend kell, hogy a belső ritmusomra hangolódhassam, és egy ablak, ahonnan látszik az ég és legalább egy fának a lombja: a természet dallamát hallgatva érzem meg igazán, hogy Vagyok (ez az összegyűjtött verseim címe). Nappal sok fény kell, ez nekem a Vigasz (legutóbbi verseskönyvem). Prózát én többnyire éjjel tudtam eddig írni, amikor a család aludt (ez igazi Szabadulógyakorlat volt nekem); könnyebb, mióta senki sem iskolás. Gyuri viszont délelőtt dolgozik, délután főz, nagy gonddal. (Adjuk meg a módját, ez a legutóbbi Főzőskönyve.) Valahogy mégis összecsiszolódtunk: akár egymás mellett ülve is tudunk dolgozni. Várjuk és rögtön olvassuk, amit a másik ír.
Tóth Krisztina
Én leginkább a megszokott helyemen tudok írni. Fejben persze mindig dolgozik az ember. Figyel, anyagot gyűjt, párbeszédeket raktároz az agyában. Nálam mindig van jegyzetfüzet. Néha leírok egy-egy szót emlékeztetőül, vagy egy verssort, azzal a reménnyel, hogy később talán folytatni tudom. Soha nem íróasztalnál dolgozom, mert hamar megfájdul a derekam, hanem félig fekve, ölemben a laptoppal. Közben felállok, főzök, teszek-veszek, aztán visszaülök a munka mellé. Ha abba is hagyom, a szöveg dolgozik bennem, ilyenkor csendre van szükségem. A legértékesebb dolog az idő: egy egybefüggő nap, pláne hét igazi kincs! Ritkán adatik meg, hogy csak a munkámra koncentrálhassak. Nem szeretem, ha elvonja valami a figyelmemet: nem hallgatok zenét, nem bámulok ki az ablakon, és nem szörfölgetek a neten, mert az hamar eltéríti az embert. A Szeleknek fordít című legutóbbi kötetem verseinek többsége Londonban született, ahol a szoba egy belső, csendes kertre nézett, és az eget a Gatwick reptér felé tartó repülők szelték átlósan át. Szeretem az otthonunk alapzajait, de az emberi beszéd kizökkent a versből. Olyan érzés ez, mintha ki kellene szállnom egy liftből a harmadikon, miközben a tudat alagsorába igyekszem éppen.
Vámos Miklós
27 éve szép dolgozószobám van. Földszint, kertre néz. De itt csak az írás utolsó szakasza zajlik, a szövegek manuális készítése. Amúgy egész létezésem azzal telik, hogy bámészkodom, figyelek, sőt hallgatózom és leskelődöm... ez van. Voltaképpen gyűjtöm az embereket. Emiatt vállalok vidéki fellépéseket, hogy ne csak a fővárosból meríthessek. Mindeközben gondolkodom és képzelődöm. Ezt érzem a munkám érdemi részének. Talán bárhol és bármikor végezhetném. De azért a kedves szobám erős és mindennapi örömforrás.
