XIV. Leó pápa alig fél éve vezeti a katolikus egyházat, mégis egyértelmű, hogy pápaságának meghatározó pillére lesz a kultúrával való párbeszéd új formáinak kialakítása. A hollywoodi világsztárok legutóbbi vatikáni fogadása nem elszigetelt gesztus, hanem egy tágabb stratégia része: a Szentszék újra szeretné értelmezni viszonyát a modern művészethez, a filmhez és általában a populáris kultúrához. A cél kettős: egyrészt az emberi kreativitás tisztelete és az identitásokat összekötő kulturális dialógus erősítése, másrészt a pápai tekintély emberközelibb, kommunikálhatóbb megjelenítése a globális médiatérben.
November 15-én Cate Blanchett, Monica Bellucci, Spike Lee, George Miller, Gus Van Sant és Chris Pine is találkozott az amerikai származású egyházfővel. A Vatikán ezt a „filmművészet és az emberi értékek közötti párbeszéd fórumának” nevezte, de az esemény jóval túlmutat a diplomáciai udvariasságon. A közönség számára kevésbé látható, hogy Leó pápa személyes kulturális érdeklődése – különösen a film iránti rajongása – határozott irányt szab az egyház kulturális jelenlétének. Kedvenc filmjei – A muzsika hangja, Az élet csodaszép, Átlagemberek, illetve Roberto Benigni Az élet szép című alkotása – nem véletlenül kerültek szóba a beszélgetéseken: mindegyik az empátia, a remény és a közösség értékeit hangsúlyozza. Leó pápa számára a filmművészet nem puszta szórakozás, hanem etikai tér, ahol a humanista történetek képesek megszólítani a modern ember lelkiismeretét.
A kulturális nyitás azonban nem Leóval kezdődik. XXIII. János, még velencei pátriárkaként, az elsők között ismerte fel, mekkora lehetőség a modern kultúrával való párbeszéd. Szoros figyelemmel követte a velencei biennálé eseményeit, rendszeresen vett részt a „lagúnák városának” kulturális rendezvényein, és akkor is mértéktartó, párbeszédre törekvő hangot ütött meg, amikor egyes avantgárd műveket egyházi körök blaszfémiának tartottak. Óvatos, de határozott levele a biennálé szervezőihez nem tiltást, hanem felelős mérlegelést kért, Ez az elfogadásra, párbeszédre törekvés, ami későbbi pápaságát is jellemezte, hatékonynak is bizonyult, hiszen a következő években érezhetően megváltozott a kiállítások hangvétele. Angelo Giuseppe Roncalli feloldotta azt a XIX. század végén született egyházi rendelkezést is, amely a papoknak megtiltotta a biennálén való részvételt. Ezzel a gesztussal olyan hidat épített, amelyet akkoriban még sokan „botrányosnak” ítéltek, de amely később a kulturális nyitás jelképévé vált.
II. János Pál pápa pályáját is mélyen áthatotta a művészet iránti szenvedély. Drámaíróként – nevéhez fűződik például az Aranyműves boltja című színdarab – és költőként nem csupán értette, hanem művelte is a kultúrát. 1982-ben megalapította a Pápai Kulturális Tanácsot, amelynek célja éppen az volt, hogy a hit és a kultúra közötti dialógust intézményes keretek közé emelje. 1999-es Levél a művészekhez című dokumentuma máig az egyik legfontosabb pápai megszólalás a művészet transzcendens küldetéséről. Karol Wojtyła számára a kultúra nem díszlet, hanem az evangelizálás eszköze: olyan tér, ahol az emberi méltóság kifejezést nyer. Filmes örökségének része az 1995-ös „Vatikáni Filmlista”, amely a filmművészet 45 kiemelkedő, vallási, etikai és esztétikai értékű alkotását sorolja fel a neorealizmustól a hollywoodi klasszikusokig.
XVI. Benedek pápa – a kortárs teológia egyik legnagyobb gondolkodója – más úton, de ugyancsak a kultúra védelmezője volt. Számára a művészet elsősorban a transzcendenshez vezető út metaforája. Egyik, a Sixtus-kápolnában elhangzott, a művészeknek szóló beszédében arról szólt, hogy a művészi alkotás feladata „a láthatatlan láthatóvá tétele”. Bár személyes kedvenc filmjeiről nem ismert külön lista, a klasszikus moralitást és emberi mélységet hordozó műveket nagy tisztelettel emlegette. Benedek kulturális víziója a szépség teológiájára épült: arra a meggyőződésre, hogy a művészet képes kinyitni az ember szívét a transzcendensre.
Ferenc pápa ezzel szemben gyakorlatiasabb, szociálisabb kulturális megközelítést képviselt. 2024-ben például több mint száz humoristát fogadott a Vatikánban, a „nevetés ajándékáról” beszélve, és arról, hogy a humor az irgalom egyik formája lehet. Részt vett a Velencei Biennálén, erősítette a kulturális örökség megóvását, és többször is megszólította a film világát. Személyes kedvencei – Rossellini Róma, nyílt városa, Federico Fellini Országúton című alkotása, vagy az 1987-ben bemutatott romantikus vígjáték, a Babette lakomája – jól mutatják, hogy Ferenc számára a film a közösségépítés és az irgalom szimbóluma.
Leó pápa most mindezt új hangszerelésben folytatja. Szelídebb, szemlélődőbb stílusa mögött tudatos kulturális stratégia áll. A hollywoodi és olasz művészekkel való találkozók is azt jelzik, hogy olyan párbeszédet keres, amelyben a kultúra a misszió részévé válik. A német elemzők szerint ez „pozitív PR mindkét félnek”, ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy a pápa humanista üzenete bekerüljön a globális médiatérbe.
