Van valami G. István László verseiben, ami az éberség és az álom közti vékony határsávon lebeg. Ahol az irányítás illúzió, a jelenlét mégis kézzelfogható. A költő legújabb kötete már a címében is erre a határra utal: a szövet színére és visszájára, a jelen pillanat és az öröklét, a tapintható és a láthatatlan egyidejűségére.
„Folyamatos egyensúlykeresés egy egyensúlyvesztett állapotban” – jellemzi alkotófolyamatának mibenlétét a szerző. Versei többnyire nem klasszikus strófákra tördeltek, hanem folyamszerűen hömpölyögnek, mint egy meditatív belső monológ. Ritmusuk a belső lüktetésre épül, a sorok zeneisége a belső rímekben, alliterációkban, ismétlésekben él. A kötetnyitó Kell egy ének című anyaverset zsoltárszerű gondolatritmusa Pilinszky Apokrifjének belső rímű szerkezetével, zenemondatossága Kántor Péter, Gergely Ágnes vagy némely Garaczi László-szövegek világával rokonítja. Sűrű metaforika hatja át a kötetet: test, fény-árnyék, álom, a természet motívumai átszövik a verseket, aránytartó, mégis sodró líraisággal.
A bukott ember-ciklus a társadalom peremére szorult emberekre közelít rá. A hangvétel szinte naturalisztikus, a képek testközeliek, mégis átszűrődik rajtuk az irgalom transzcendens fénye. Emlékezetes a Bukott angyal című vers, ahol a hajléktalan-angyal figuráján keresztül a nyomorúság és kegyelem paradoxonja jelenik meg: „Ilyenkor mindig beállok, / szólt az angyal, annyira elfogy a nyálam / így dél felé, hogy néhány pohár savanyú / fröccs lemegy.”
A „beállok” szó kettős jelentése egyszerre komikus és tragikus: a beállás a sorba a közösségbe való visszailleszkedés gesztusa, ugyanakkor az alkoholba menekülés mozdulata is. Ez a nyelvjáték a ciklus, sőt az egész kötet poétikáját magába sűríti: a bukás és a megváltás, testi és szakrális határai folyamatosan egymásba csúsznak. G. István László a szenvedést nem patetikusan, hanem (ön)iróniával és mély együttérzéssel ábrázolja.
A Másik ország ciklus a kötet talán legerősebb társadalmi szála: a jelen Magyarországára reflektál látomásosan, szarkasztikusan és keserű lemondással. A gyűlölködés, gyanakvás ábrázolt képei szinte megelevenednek, miközben a költő a test és a testi hiányok, a vakság és a víz motívumait használja, amelyek a kritikai és lírai látásmód összekapcsolását erősítik. A Felvilágosodás című vers a fény és sötétség viszonyát gondolja tovább, a lírai én a fényt egyszerre kívánja és féli: „Ha egyetlen körte világít, rettegésem megfegyelmezem”, a Küklopsz-hasonlat a belső sötétséggel való szembenézés nehézségét hangsúlyozza. A higanysűrű rejtekben váró hitetlenség, az istenfény hiányhelye a belső küzdelem és a metafizikai bizonytalanság érzékletes képei.
A kötet további ciklusai címükben is – Sötétvirágzás és Barlangremény –baljós és figyelemfelkeltő szóalkotásokkal jelzik a témát. Az előbbi címet viselő vers az erőszakra, a testi és szellemi felbomlásra utal, nyugtalanító képekkel: „most mondjunk egy imát, hogy / ne hulljunk szerteszét. / Most, amikor mindenütt virágozni / kezd a sötét.” A Barlangremény című pedig szakrális beágyazottságú, gyönyörű és fájdalmas önreflexív költemény, ahol a vers a halál határvidékén és az átkelés metaforikus terében mozog: „A lezáró tenyér vonalát / nézni, amíg csak lehet. / Milyen kiszolgáltatott a két tenyér. / Milyen meleg a barlangremény, / ami terel egy másik világba át.”
A Visszáján végtelen kötet világa a család intim teréből, a társadalmi peremvidékből, a fény-sötétség dichotómiájából építkezik; a művészetekre való reflexió és a szakrális-profán kettősség együtt formálják lírai univerzumát, amely nyitva marad a különböző olvasói értelmezések előtt. A Visszáján végtelen így nem csupán olvasmány, hanem tér, ahol a jelen pillanat, a múlt és a lehetséges jövők párhuzamosan, sűrű, szövevényes hálóként bontakoznak ki. (Magvető, 2025. 136 o.)
Simon Adri
2025-11-30 08:00:00 CET
