A könyv alapállítása ugyanis az, hogy a magyar társadalom makacsul ragaszkodik az apafigurákhoz, és ebből a reflexből máig nem tudott kilépni. Bolgár szerint a kötet nem is politológiai munka, hanem tény- és szépirodalom határán mozgó olvasmányos elemzés. Szociálpszichológiai érzékenységgel, történelmi mintákat idézve – Árpád apánktól Kádárig –, azt a visszatérő szerkezetet vizsgálja, ami kitermeli a paternalista vezetőket. Azokat az alakokat, akiknek a magyar társadalom újra és újra átadja a döntés felelősségét.
A kötet nem nevezi meg Orbán Viktort, de a beszélgetésen Bolgár György elmondta, hogy már 1998-ban feltűnt neki az az attitűd, amelyből később az újabb apánk született. Gondoskodó vezetőnk, aki „szándékosan borít fel szemetesládákat”, hogy később saját maga teremthesse meg a rend látszatát – magyarázta a szerző, aki első könyvét 2006-ban adta ki a hatalomról.
Idei könyve azonban tényleg a kollektív apaigényre fókuszál. Felteszi például a kérdést: miért hisszük azt, hogy egyedül vagyunk. Miért kapaszkodunk ősapákba és történelmi mítoszokba? Miért érezzük biztonságosnak azt, aki a szabályok fölött áll? – A beszélgetésen azt mondta, szerinte ez a magatartás részben önfelmentés, mely a polgári kultúra gyengeségét takargatja.
A könyv végig humorral és szarkazmussal vizsgálja a mintát. A szórakoztató történelmi anekdoták mégis pontos következtetésekhez vezetnek. Ezek közül a szerző kiemelte például, hogy apafigurák akkor születnek, amikor vákuum és zűrzavar van. Aki ilyenkor megjelenik, az rendet ígér, majd saját szabályrendszert épít. Valamint fontosnak találta a „hőstettet” — vagyis, hogy mindenképp megjelenik szemünk előtt egy „markáns és bátor lépés”, amikor apáinkra gondolunk. Olyan embereket ruházunk fel hatalommal, akik „fehér lovon érkeznek a fővárosba”.
Az Apá!nk könyve kitér arra is, hogy a mai propaganda milyen bőven merít történelmi toposzokból. Érdekes párhuzamot von a mai retorika és a régi mitológia között – rávilágítva arra, hogy nem valós politikai, hanem mesei fogalmakkal dobálóznak.
A bemutató végén Lakner Zoltán azt kérdezte: a közelgő választások fényében apa- vagy rendszerváltás előtt állunk-e? Bolgár úgy fogalmazott, szerinte a valódi kérdés, hogy képesek vagyunk-e felismerni a ragaszkodásunkat. Ha a társadalom továbbra is olyan figurát keres, akire rábízható a túlélés, akkor óhatatlanul újratermeli ugyanazt a hatalmi szerkezetet – függetlenül attól, ki ül éppen a trónuson. Ám, ha a minta látható, egyszer talán megtörhető is lesz.
