Samuel Beckett műveiben a „Semmi” nem puszta hiány vagy üres tér, inkább egy egzisztenciális állapot, amelyben a létezés minden megszokott kapaszkodója – az identitás, a személyiség, a jelentés és a cél – lefejtődik. Nem nihil, hanem inkább kérdésfeltevés, hogy mi marad az emberből, ha a társadalmi szerepek, ideológiák és narratívák eltűnnek. Paradox módon a becketti Semminek van egy felszabadító oldala is. Amikor már nincs mit bizonyítani, nincs sem külső, sem belső kényszer, akkor valami tiszta és őszinte jelenik meg: a puszta létezés legvékonyabb rétege. Nem boldogság, nem könnyedség ez, inkább valamiféle meztelen igazság – és a tapasztalat, hogy a semmi is „valami”.
Porból lettünk
Az út, amit az előadó, Mórocz Eszter bejár, a születéstől a halálig ér a mozgásban is: a gyermeki kúszás-mászástól a felülésen át a felegyenesedésig, majd az összezsugorodáson át a végső mozdulatlanságig. Androgün, homunculusra, avagy gólemre hajazó figuráját – hiszen azt sem tudjuk, hogyan jöttünk létre, magunkat teremtettük, vagy teremtődtünk – magzatmázszerű anyag borítja, melyben benne van a föld pora. A porcelánbevonat (a Kovács István képzőművész fejlesztette testfesték) előre nem látható módokon sérül, tehát fokozatosan töredezik-repedezik és pereg lefelé, láthatóvá téve az előadó igazi bőrét, őszinte és tiszta önvalóját. A háttérben a fekete függönyre vetített hasonló alakok olykor összeérnek a táncossal, olykor külön életet élnek, akárcsak a különböző én-részeink vagy szerepeink. Persze lehet az előadást ennél sokkal absztraktabb módon is nézni és értelmezni, Eszter jelenléte, kapcsolódása a közönséggel pedig egészen hipnotikus.
S hogy miért épp Beckett, és miért épp a Semmi-szövegek, ez a 13 számozott kispróza inspirálta az előadást?
– Beckett szerintem az egyik legjobb író, aki valaha élt, és ez volt az egyik első szöveg, amit olvastam tőle, úgy 12-13 éves koromban. Már akkor meg akartam csinálni ezt az előadást, amikor 17 évesen először bekerültem egy színházi társulatba, de persze akkor még nem lehetett, túl összetett – meséli Gálos László. – Most éreztem, hogy meg tudnám csinálni, lenne értelme, és át tudom adni ezt a többrétűséget is. Beckett szándékosan nehezen érthető és nehezen követhető szövegeiben nagyon egyértelműen beszél a lét felfoghatatlan értelmetlenségéről és kilátástalanságáról, sokszor groteszk és humoros módon oldva ezt a tragédiát, amit én a darabba nem tettem bele. A másik témám, ami viszont benne van, hogy az író ezeket a szövegeket 1951-ben és ’53-ban írta. Vajon az azóta eltelt több mint háromnegyed évszázadban változott-e bármi azzal kapcsolatban, amit leírt? Azt látom, bár a lehetőségeink a rendelkezésünkre álló technológiákkal a megismerésre, a tudás és az információ beszerzésére nagymértékben növekedtek,
mégis ugyanott tartunk, hogy abszolút felfoghatatlan az egész létezés, sőt, ez a rengeteg információ és lehetőség sokszor kontraproduktív.
A minket körülvevő kakofónia megjelenik az előadás sűrűn rétegzett szövetében: a fehérzaj, amit hallunk, részben az írott szöveg, melyet három nyelven olvasnak fel egy időben, a többi zaj pedig a közel nyolc hónapos próbafolyamat összes hangja, amit felvettek, egy metronóm monoton kattogásával kiegészítve. A háttérként vetített videó is a próbák több száz órányi felvételéből áll össze, szűrés nélkül egymásra vetítve, vizuálisan és koncepcionálisan kiemelve egyes részleteket, és minden egyes videóba belekerül az előző előadás, valamint a köztes próbák videója is – akár egy végtelen matrjoska. Ezért ilyen, és ezért más minden egyes előadás, csak a koreográfia azonos, de az előadók változhatnak – májusban Bot Ádámmal mutatták be a darabot, e héten debütált Mórocz Eszter, és a rendező tervei szerint lesz olyan változat, amelybe még több, különböző korú és testalkatú táncost fog bevonni.
– A darabot többen is előadhatják, férfiak és nők is, mert az univerzális emberről szól. Ez az egy helyben toporgás, ami az életünk, mindenkire jellemző.
Mindenki megszületik itt, valamilyen körülmények közé, egy adott időszakban, egy adott helyen, általában sokadmagával, és megpróbál valamit elérni, valamit megtapasztalni. Elesik, feláll, újrakezdi, meghal. Közben nem sok minden más történik, lényegében függetlenül attól, hogy a saját szintjén mennyire volt sikeres az ember, egy távolabbi, univerzális nézőpontból, nem történt semmi. Se a születéssel, se halállal, se a rengeteg küzdelemmel, amin mindenki keresztülmegy. Mi, emberek nagyon hasonló módokon próbálkozunk pénz szerezni, családot alapítani, megélni, elérni a céljainkat, melyek összességében még akkor sem sikerülnek teljes mértékben, ha sikerül őket elérni. A meztelenség is ezt a kiszolgáltatottságot, erőtlenséget jelképezi. Az előadó pedig hatalmas erőfeszítést tesz bele, technikailag is ez egy nagyon nehéz darab – érzékelteti a rendező.
A küzdelmet át tudja érezni a néző is a 90-100 perc alatt, amíg Eszter fáradságos lassúsággal felküzdi magát a talajról, próbál ellentartani a gravitációnak és más, láthatatlanul ránehezedő terheknek, végül lent marad, nincs meghajlás, sem feloldás/feloldozás.
Nem csak az erőfeszítésünk „nem tesz Semmit”, az idő is elfolyik, erre az érzetre a rendező tudatosan törekedett.
A metronóm ritmusa például a rajtunk kívül lévő idő, melyhez nem tudunk alkalmazkodni, nem uraljuk, ezzel együtt van, és behatárolt, még ha általában nem is tudjuk, mennyi adatik belőle, amit testbe zárva tölthetünk.
– Minden egyes életciklusban, amiből egyszerre több ezer milliárd van, nemcsak az embereké, de emberként is több milliárd, ugyanez az időtlen küzdelem ismétlődik. Tudom, hogy nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba, de a lényeg mindig ugyanaz. Itt van egy figuránk, aki megpróbálja felfogni, miben van, kicsoda ő, van-e szerepe, és ha igen, micsoda. Sokszor nem is élőnek látja magát, magának a becketti szövegnek is ez a lényege, hogy eldönthetetlen, élünk-e, vagy sem. Tehát ez egy életen kívüli figura, akit tekinthetünk élőnek, de sem a születés nem egyértelmű, sem a halál, sem hogy utána hová kerülünk, van-e újjászületés. Azért cserélgetem a testet és a testenkívüliséget, hogy a darab ne legyen földhözragadt, meg én se legyek az – mondja mosolyogva az alkotó.
Univerzális vágyaink
Miután a központi figurát minden külsőségektől lecsupaszítva látjuk, tehát nem akar más lenni, csak az, ami, rádöbbenhetünk, hogy ez is mekkora feladat – önazonosnak maradni. Némi enyhülést adhat, hogy együtt vagyunk ebben benne, noha végeredményben mind magunk vagyunk.
– Azért is van egyedül ez a figura, vagy ha párban vannak, akkor sem lépnek interakcióba, mert az igazi mély emberi kapcsolódás szerintem lehetetlen – vélekedik Gálos László. – Ha úgy is érezzük, hogy valakivel ilyen szoros kapcsolatban vagyunk, az is elmúlik, legkésőbb a halálunkkal. A teljes és végletes megismerése a másiknak szerintem fogalmilag kizárt, noha ez a darab is a legmélyebb, legbelsőbb rétegekbe szeretne lemenni. Ettől még a figurák is jelenthetik valakinek azt, hogy ott vagyunk egymásnak, ahogy valamennyire vagyunk is; az egy nagy tragédia, ha valaki teljesen egyedül marad, és szerencsére elég ritka. A legtöbben próbálják valamivel pozitívabban nézni a darabot, mint én, amit persze megértek. Önmagában az, hogy hiszünk-e mondjuk a túlvilágban, nem befolyásolja ennek létét, a legtöbben mégis vágynak valami ilyesmire, valamiféle megnyugvásra.
Ahogy univerzális vágyunk az is, hogy lenyomatot hagyjuk, ne tűnjünk el nyom nélkül a Semmiben – bár ez is lehet egyfajta evolúciós szükségszerűség, hogy egyáltalán élni akarjunk, és csinálni valamit. Másképp próbálkozik egy sportoló vagy egy pedagógus, de az egyetemes, hogy próbálunk elérni valamit magunknak és a többi embernek is, aki nem így gondolkodik, azt ma betegnek tartja az orvostudomány – mondja az alkotó, aki korábban tizenöt évig boncmesterként dolgozott. – Azért mentem boncmesternek, hogy találkozzak a halállal, ami a mai életünkből sajnos ki van zárva, és ezáltal rájöjjek, milyen jelentősége van az ember számára a saját vagy a szerettei halálának. De nem jöttem rá. Különösebben az sem változtatott meg, hogy a patológián dolgoztam. A testekhez való viszonyulásomat is sokkal inkább az idősödés, a tapasztalás, az öregedéssel járó kevésbé erős hormonreakciók alakították az évek során.
Tabuk között
Gálos László számos díjjal elismert média- és fotóművészként (kollodistaként) több sorozatában foglalkozik a testtel, a többi között azt kutatja, milyen hatással van a test az interperszonális kapcsolódásokra. Ebben sincsenek szerinte általánosságok, a testek milyensége és az adott ember adott testtípushoz való viszonyulása nagyban meghatározza, milyen érzetek jelentkezhetnek, a szexuális vonzalomtól akár az undorig.
– Teszek erről is érzelmi megállapításokat a képeimben és több darabomban is, de ezek csak kutatgatások. De nem tudok nem próbálkozni, és nem is akarok nem próbálkozni – ez is egy ilyen sziszifuszi dolog. Szerintem túlnyomó többségünket érdekli az emberi test, csak túl sok és egyre több kulturális és társadalmi tabu veszi ezt körbe. Az erőszakos prüdéria, amit a kormányunk és akár a közösségi média is terjeszt, erősen negatív hatással van, nemcsak az egyén szintjén, hanem akkor is, amikor levetetnek klasszikus festményeket egy városi képtár faláról, elkordonoznak egy fotókiállítást, vagy az iskolai tananyagból kitiltják a Dávid-szobrot – vélekedik.
– Önmagában a test tabusítása olyan elfojtási rendszereket, öncenzúrát épít ki rengeteg emberben, ami kifejezetten káros.
Velem is többször előfordult, hogy bizonyos műveimet ezért nem fogadták valahol, meg is mondták, hogy nem esztétikai okok miatt. Egyébként az egyik ok, amiért képszerkesztőként dolgozom a Népszavánál, mert így egy politikai lapnál dolgozva tehetek azért, amit én jónak és fontosnak gondolok.
A kérdésre, hogy milyen lenne az az élet, amit nem csak túlélni akarnánk, hogy végül meghaljunk, Gálos László így felel: – Én sem tudom mindenre a választ, ha tudnám, akkor nem színdarabokat és fotókat csinálnék, hanem megírnám az Opus Magnumot. De ugyanolyan kisember vagyok, mint mindenki más, csak időnként megpróbálok erre magasabbról nézni, de magamat is ugyanígy látom. Én úgy tudom ezt túlélni – merthogy nem akarok meghalni, ahhoz túl gyáva vagyok –, hogy olyannal foglalom el magam, amiről leginkább azt érzem, hogy ha létezik értelem, akkor ez közel áll hozzá. A műalkotásaimmal és a civil munkámmal is tenni próbálok a társadalomért, de nem megjavítani akarom, hanem elősegíteni a megértést magam és mások számára. Nem azt próbálom elmondani, amit tudok, mert az kevés, én pont arra utazok, hogy abból tudjak felmutatni dolgokat, amit nem tudok, és ezzel arra inspiráljak másokat, hogy ennek mentén ők is el tudjanak indulni velem egy szellemi utazásra.
Infó: Gálos László Semmi-szövegek – hommage á Samuel Beckett című darabja Mórocz Eszter előadásában legközelebb december 2-án 19 órától látható az RS9 Színházban (VII. Budapest, Rumbach Sebestyén utca 9.).
