Felszállok. Szinte mindenki lehajtott fejjel bújja a mobiltelefonját. Találok egy helyet az ablaknál. Csak azért sem veszem elő a készülékem, nem kezdek el beszélgetni ismerősökkel, hogy a fél busz hirtelen részese legyen az életemnek, nem nyomkodok semmilyen játékot, nem etetem meg a virtuális csirkéimet, nem tetriszezek, nem görgetem a közösségi oldalakat, hogy megnézhessem, most éppen ki mennyire boldog.
Csak ülök és figyelem az embereket. A lehajtott fejeket. Velem szemben egy üres ülés, ami se nem egy ülés, se nem kettő, hanem a két méret között húzódik valahol. A következő megállónál felszáll egy kellemes hatvanas pár. Megpályázzák az üres placcot. A férfi ül az ablakhoz, a felesége a külső részen foglal helyet. Éppen elférnek, ugyanis ezt az ülést nagyjából egy kisgyerek és egy felnőtt tudná kényelmesen használni. Ők mégis odakuporodnak, nagy egyetértésben. A férfi hatvan éves lehet, az a régi vágású figura, fekete bőr aktatáskával, fekete kalapban, kis kékkockás sálban és szövetkabátban. A nőnek a rakoncátlan ősz hajszálai kikandikálnak a kék karimás kalapja alól, a szarkalábak is ott sorakoznak a szeme környékén és a szája szélénél, amit akkor látok meg, amikor csak úgy mosolyog egyet magában. Mindegyik kis vonása az életről mesél. Nincsen smink, nincsen kihúzott szemöldök, feltöltött, rúzsozott száj.
