Ahova megyünk, oda jönnek ők is, és az is zsákokban mérhető, ami időközben lemorzsolódik. Kétszáz-háromszáz évvel ezelőtt mindez nem jelentett gondot: egy átlagos polgárnak összesen lehetett annyi holmija életében, mint amennyit mi egy hosszabb utazásra magunkkal viszünk. Ráadásul az a kevés is gyorsan megtalálta a helyét a „gazda” halála után, nagy luxusnak számított még hasznosítható dolgokat csak úgy kidobni.
Ma viszont csak vakarjuk a fejünket az árván maradt tárgyak láttán. Mindenki szembesült már ezzel, amikor szülők, nagyszülők távozása után kellett lomtalanítani a lakást. Mert néhány holmit elteszünk emlék gyanánt, de a többi csak nyűg, miközben az az érzésünk, hogy az egykor becsben tartott dolgok szúrós szemmel, vádlón merednek ránk, érzéketlen idegenekre. Egy nap belegondoltam, hogy mi lenne, ha egy helyre gyűjteném össze a valamikori bútoraimat, játékaimat, ajándékba kapott vagy épp vásárolt eszközeimet, amelyek a maguk idején nem csupán megkönnyítették, de kimondottan élvezhetővé varázsolták az életemet: vélhetően több lakást be lehetne rendezni velük.
Most már Duska is egy évtizedet tudhat maga mögött, így ő is megélt néhány nagy szelektálást, hiszen a lakásunk mérete az istenért sem tágul, miközben a rokonok (és mi is) mindent megvesznek neki a különböző ünnepek ürügyén. Kezdődött valamikor a játékautók ládányi gyűjteményével, amikor a daruk és dömperek jelentették a legnagyobb örömöt, folytatódott a papírrepülők (és mindenféle hajtogatások) szinte már ipari gyártásával, majd jöttek a sorba állítható és ledönthetők dominók, a Harry Pottert és Csillagok háborúját idéző legók, hogy mára elérkezzünk a társasjátékok és könyvek lassan szaporodó halmához. A váltás logisztikája, ami a lomtalanítás megengedőbb neve, rendszerint ránk, pontosabban a nejemre hárult, akinek mindezt szinte titkosszolgálati módszerekkel kellett végrehajtania a gyerek távollétében, hogy helyet szabadítson fel a folyton zsúfolt kisszobában, ahol bármikor elszabadulhat a káosz. Rutintalan korunkban még úgy próbáltuk mindezt nyélbe ütni, hogy ő is jelen volt. Naivan azt képzeltük, meggyőzhető arról, hogy önként váljon meg a már évek óta nem használt játékaitól, de csak szívet tépő zokogás és hosszas magyarázkodás lett a vége. Egy kisgyereknek is már van múltja, amelyhez nosztalgia köti, derült ki ilyenkor, és bizony Duska is úgy tudott mesélni egy-egy jelentéktelen vagy törött játékról, mint Andersen a maga ólomkatonájáról. Az sem használt, hogy időközben megnéztük a Toy Storyt, amelyben a gyerekek távollétében életre kelnek a játékok, amit amúgy mindig is sejtettünk. Kinek van szíve ezek után kidobni bármit is? Hiszen a társainkról, a barátainkról van szó.
Ma már zsilipelünk. A kiszelektált játékok előbb a pincébe kerülnek, s ha a hiányuk nem tűnik fel, akkor pár hétre rá elajándékozzuk. Ha viszont dolgozni kezd a nosztalgia, akkor mintegy tévedésnek álcázva a dolgot, azonnal fel tudjuk hozni a mélyből. Szerencsére ma már ő is érettebben áll mindehhez, tudja, hogy új dolgok csak akkor kerülhetnek be, ha a régiek közül távozik valami. Mintha az öröm folyton elhozná csúnyácska barátnőjét, a bánatot. Nekem is meg kellett szoknom ugyanezt a könyvekkel, miközben alapelv volt, hogy ami egyszer a polcra felkerült, az ott is marad. Hát, nem. Így is nagy fájdalmam, hogy a könyvtáram jelentős része egy pesti raktárban áll bedobozolva. Időnként azt álmodom, hogy kétségbeesetten szólongatnak a nagy kedvvel vásárolt és olvasott darabok: miért hagytam őket így a sorsukra? Hát nem tudom, hogy a könyv olvasó nélkül a legmagányosabb tárgy a világon?
És akkor még nem beszéltem a filléres kacatjainkról, amelyeket Bródy is megénekelt annak idején. A világ minden tájáról magunkhoz vett emlékeztetők, apróságok, amelyek akár a borostyán, számtalan érzelmet zárnak magukba, ám ahogy ezek halványulnak (a feleségek nem rajonganak más nők jelenlétét megidéző holmikért), máris csak porfogók. De vajon valóban úgy van, mint a dalban, és tényleg ők tudják igazán, hogy mennyit ér az életünk?
Én sajnos azon érzelgős emberek közé tartozom, akik meg vannak győződve arról, hogy a fontossá váló tárgyakhoz a használatuk során a lelkünk egy része is hozzátapad, vagyis messze nem élettelen eszközökről van szó. Ezért is álltam szinte döbbenten, amikor nagymamám kis kancsója, amelyből éveken át ittuk a vizet, egy nap darabjaira tört. Nem lehetett megragasztani. Szinte biztos voltam benne, hogy ezzel a kis balesettel egy kicsit megint elveszítettem őt. Mintha a vizes kancsó is egy horcrux lett volna, csak sötét mágia nélkül. Szóval könnyen lehet, igaza van Bródynak: hűséges tárgyaink szemszögéből igenis kirajzolódik az életünk. Gyerekkorunk, túlzó fiatalságunk és sokkal bölcsebb alkonyunk. Talán olykor még pontosabban is, hiszen az emlékezetnek sokszor maga felé hajlik a keze. Olykor azt is megszépíti, amit nem kellene.
