Van egy jelenet a megfilmesített mitológiatörténetben, amikor Atlantisz szemlátomást süllyedésnek indul, de a császár és udvartartása még akkor is rémhírterjesztéssel vádolja a nyilvánvaló tragédiára figyelmeztetőket, amikor már a fejük búbját nyaldossa az Atlanti-óceán (Monty Python: Erik, a viking). Pont így nyeli el a propagandában hívő fideszes hatharmadot is a valóság makacs áradása. Azoké a szikár tényeké, amelyek az áremelkedésben, a korrupcióban, a negatív hitelminősítői ajánlásokban és a diplomáciai autópálya kíméletlen szembeforgalmában nyilvánulnak meg. És amelyekre a valóságértelmezés már egészségügyi államtitkári szinten is a „b...meg...” empátiájával érkezik.
Orbán Viktor nem szeret az ellenfeleivel versenyezni. Az ellenfél pofonja túl valóságos. Minden Békemagyarok Békeminiszterelnöke (vö.: a Varangykirály békeperspektívája) inkább szeret árnyékbokszolni, AI-videókban rúgni a gólokat a Karmelita erkélyéről, semhogy a pályán focizzon. Gyurcsányból a történelem (és annak meghamisítása) miatt, Sorosból a kora, az írói munkássága és a reakcióideje miatt volt könnyű mumust gyurmázni. A Fideszből érkezett jobboldali játékost azonban más fából faragták. Lehet patrióta vuduval és újpogány mágiával felvértezve az oroszlán eredményével küzdő arcába üvölteni végtelenszer, hogy „takarodj, te tetű tatu!”, de a ragadozó egyelőre még jóllakik az üvöltözőkkel. (A Magyar Péterrel ellenszenvezők hiénázhatnak, de az eredmény nem fog változni.)
Mitévők legyünk ezek után a 600 oldalas ún. tiszás ún. aláírt ún. megszorítócsomaggal? Röhöghetünk rajta. Tizenhat év után jó látni, hogy már csak szuahéliül nem olvasták rá a nemzeti rontást az ellenfélre. Igen, kinevettetik magukat. És igen, egy kormányfőjelölti vitában tisztázni lehetne, hogy miért volna érdeke egy trónkövetelőnek népnyúzással érkezni. De a vakhívők Atlantiszának már mindegy, az már nem fog kiemelkedni sehonnan. Előbb-utóbb a helyére kerül ez is (magyartenger-fenék), és még az is kiderülhet, hogy rossz álom volt csupán.