Magyarország, a magyar vidék számos betegséggel küzd. Ha az ember megbetegszik, orvosai először anamnézist készítenek, magyarul feltárják a kórelőzményeket. Ugyanez az eljárás egy társadalom betegsége esetén is. A társadalom is egy élő, folytonosan változó emberi szövedék, amelynek mi vagyunk a sejtjei és a közösségek a szervei. Ezek bonyolult kölcsönhatásai formálják a sorsunkat.
Ahogy az emberi életben a múlt-jelen és a jövő egységes folyamatot alkot, így van ez a társadalomban is. Az egészséges fejlődés a változás és a folytonosság mindenkori összhangjának megteremtésén alapul. Ha ez nem sikerül, akkor „megbetegszik” a társadalom is. Hogy a tüneteken túl a mélyebb okokat is láthassuk, ahhoz szükség van a múlt történéseinek és az azok között lévő összefüggéseknek a feltárására. Ennek megismerését szolgálják a különféle tudományok.
A mai magyar közéletben azonban csak elvétve vannak a tudományra és a valóságra építő politikák. A társadalom és a politikusok többsége úgy viselkedik, mint a vonaton a menetiránynak háttal ülő utasok, akik csak azt látják, amit már maguk mögött hagytak. Meg sem kérdezik a kalauztól (a vezető politikusoktól), hogy hová is tart ez a vonat. Beérik azzal, hogy „előre megy, nem hátra”, vagy „majd meglátod, ha odaérünk.”
Nem nézünk szembe még a közelmúltunk valóságával sem. A régi-új politikai elit úgy van ezzel, mint az elvált házastársak a közös múlttal – nem beszélnek róla, mintha meg sem történt volna. Pedig az életüknek ez is fontos része volt, aminek az emlékeit elhallgatással vagy becsmérléssel nem lehet kitörölni.
1989-ben például azt hittük, hogy egy szabadabb, demokratikusabb, nagyobb jólétet teremtő világ születik. Tévedtünk. Mostanra kiderült, hogy a rendszerváltás a hazai és külföldi gazdasági és politikai érdekcsoportok alkuja és megegyezése volt, amely hosszabb távon a már meghaladottnak tekintett múlt keretei közé zárta az országot. Nem egy szebb jövő született, hanem a régmúlt támadt fel – de erről nem esik szó.
Senkit sem érdekelt akkor és nem érdekel ma sem, hogy az igazságtevésnek feltüntetett, csalások özönével végrehajtott kárpótlás és a privatizáció milliók életlehetőségeit szüntette meg. A mintegy 700 ezer törpe- és kisbirtok létrejötte csak a boldogulás illúzióját teremtette meg, mostanra a fele a gazdagabbak kezére jutott, „a nagyhal megette a kis halat”. A vidék kisemmizését biztosította, hogy a földek 69,7 százaléka olyan városlakók kezébe került, akik azt bérbe adták, és munka nélkül élvezik az Európai Uniótól érkező euró milliókat. (2023 és 2027 között agrár- és vidéktámogatásra 5,377 milliárd forint jön Raskó György szerint.)
A hatalmasra duzzadó magán nagybirtokok számára a gabona, kukorica és olajos magvak teljesen gépesíthető termesztése a leggazdaságosabb, a nagyszámú munkaerőt foglalkoztató többi ágazat fokozatosan leépült. Ez azonban egyre kevésbé versenyképes a világ más térségeinek (Ukrajna, Oroszország, dél-amerikai országok) termelésével szemben, kiszolgáltatott az Unió támogatási rendszerének, amelyik éppen változóban van. Ráadásul az éghajlatváltozás következményeként az Alföldön hosszabb távon azzal kell számolni, hogy ha nem lesz nagyléptékű öntözésfejlesztés és technológiai váltás, akkor a mintegy 4 millió hektár termőföldből 2 millió nem lesz gazdaságosan művelhető.
Az 1990-ben még 900 ezer embert foglalkoztató mezőgazdaságban mostanra csak 200 ezer embernek van állandó munkája, és amíg egykor a GDP 13,3 százalékát adta, 2024-ben már csak 3 százalék a részesedése. Az is fontos változás, hogy a magánbírtokoknak nincsenek a korábbi téeszekhez hasonló szociális és kulturális funkciói, legfeljebb alkalomszerű rendezvény támogatásokat adnak, többnyire reklám célokkal.
Mindezek nyomán kialakult és kiszámíthatatlan jövő elé néz egy hatalmas, több százezres, nincstelen, életesélyek nélküli vidéki szegény réteg, még a modern rabszolgaság is megszületett.
A nyílt leépülés mellett a válságnak vannak olyan rejtettebb formái is, mint a vidéki közösségek széthullása, az erőszak elterjedése, a lelki és a testi bajok szaporodása, az alkohol- és drogfogyasztás, az önpusztítás, a bűnözés bizonyos formáinak terjedő elfogadása. A vidéki lét mostanra bezárja az itt élők nagy részét egy jövőtlen helyzetbe, amelyben a vesztes pozíció örökletessé válik. A kiemelkedés lehetőségei egyre korlátozottabbak – az elvándorlás látszik azonnali megoldásnak, ez az a szelep, amely levezeti a társadalmi feszültségeket. Az ifjúság el- és kivándorlásával azonban eltűnik a jövő reménye is.
Ha meg akarjuk gyógyítani a vidéket és az országot, akkor meg kell ismerni azt a valóságot, amely gyökeresen más, mint két-három évtizede volt. Mostanra olyan sorsfordulatok kihívásaira kell(ene) reagálni és jó válaszokat adni, mint a gazdasági leépülés, a demográfiai válság, az életbiztonságot teremtő szolgáltatások szűkülése, az éghajlatváltozás vagy a robbanásveszélyes társadalmi problémák. Az ezekkel a gondokkal való szembenézés többnyire elmarad, valódi változtatások nincsenek, a tüneti kezelések pedig nem tudják megállítani a pusztulás felé vezető leépülési spirált.
Oknyomozó könyvem (Miért beteg a magyar vidék? Békéscsaba, 2025) történelmi tapasztalataiból az alábbi társadalompolitikai megállapítások következnek:
1. A legfontosabb, máig ható társadalmi tragédiánk, hogy a vidék (és az ország) a gyakran bekövetkezett társadalompusztítások miatt nem tudott szervesen fejlődni. A zsidóság elhurcolása és elpusztítása, a németek kitelepítése, a szlovákság egy részének áttelepedése, majd a hagyományos polgári középosztály ellehetetlenítése és szétbomlasztása miatt elveszítette a változásokra fogékony és azokra reagálni is képes társadalmi csoportjait. Igazi polgári középosztály létrehozása máig sem sikerült, „parisztokraták” születtek...
2. Mivel a társadalom örök életfolyamatában a múlt-jelen és a jövő egymásból fejlődik, a folyamatos megszakítások nyomán a vidék elveszítette a közösségei folytonosságában rejlő éltető erejét.
3. Az egyik legfontosabb felismerés, hogy korábbi és jövőbeni fejlődésének három politikai alapfeltétele volt és van: az egyéni és a közösségi szabadság és a lehető legteljesebb önigazgatás. Ha bármelyik hiányzik, akkor elapad a teremtő erő. A történelem bizonyítja, hogy a nemzet ereje nem a pártokban, hanem az emberekben és a közösségekben rejlik.
4. A vidék pusztulásának fő oka a túlközpontosított, felülről vezérelt államberendezkedés, amely rákos daganatként terjed ki az élet minden területére. Ebben a rendszerben a központi és a helyi érdekek elkerülhetetlenül szembekerülnek egymással. Ez a rendszer kiszolgáltatott alattvalókat és gúzsba kötött önkormányzatokat teremt, melegágya a korrupciónak és a hatalom koncentrálásának. Piócaként tapadnak rá a különféle közvetítő, kijáró és pályázatíró szervezetek. A „személyre szabott piacgazdaság” lehetetlenné teszi a valóságos versenyt, megakadályozza az alkotó energiák felszabadítását.
5. Megbukott az a politika, amelyik azzal számolt, hogy a városok fejlesztése megoldja a falvak problémáit is. Az ellenkezője történt – a városok elszívták a falvak életerejét, „gyarmatosították” azokat.
A vidék pusztulásának fő okai a felülről folytonosan ráerőszakolt, elhibázott politikákban, közösségeinek, értékeinek és fejlődési lehetőségeinek elsorvasztásában rejlenek.
A válságból az eddigi vidékfejlesztési akciókkal nem lehet kijutni. Nincs azonos, központi recept a gyógyításukra, legfeljebb a tüneti kezelésre.
6. Szabadság és önállóság mellett új gazdasági célokra, közösségi érdekeltségi viszonyokra, másfajta tudásra, a helyi és térségi kapcsolatok megerősítésére van szükség. Mivel ezek összekapcsolódnak, egy rendszert alkotnak, csak átfogó, hosszabb távú, komplex és differenciált fejlesztés vezethet a vidék újjáéledéséhez.
7. Ha a helyi és térségi közösségek belső teremtő energiáit akarjuk felszabadítani, akkor egy másfajta, alulról felfelé épülő államberendezkedést kell létrehozni. Amíg ez nem történik meg, addig a mostani problémák mindig újraélednek, bárki legyen is hatalmon.
8. Hogy a helyi társadalmakat bekapcsolhassuk sorsuk formálásába, ahhoz egy „társadalmi rendszerváltást” kell végrehajtani. Ez lehet a nemzeti újjászületés alternatívája.
„A vidék, a falu a társadalom egyik alapja, a hagyományok, a nemzeti identitás őrzője és továbbadója. Fenntartása ezért nem csupán gazdasági kérdés, hanem fontos nemzeti ügy.” Az idézet „Brüsszel” egyik vidékfejlesztési dokumentumából származik, és fontosságát az adja, hogy kiemeli a falu és a város összetartozását.
Egyszerűen fogalmazva: a vidék pusztulása = nemzetpusztítás. A vidék felemelkedése a nemzet újjászületésének az egyik alapja.
A szerző társadalomkutató, nyugalmazott főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.