Orbán eladott hatszáz lovat a törököknek. Az irány jó, mondanánk. Sokan látnánk szívesebben a jelenlegi kormányfőt istállók közelében és paripatőzsdéken, mint egy harcosok klubjánál picit is komolyabb tömörülés (pláne ország) élén, főként úgy, hogy ritkán bukkanunk fel istállók közelében és paripatőzsdéken. Aztán eszünkbe jut, hogy talán korai az öröm, mert megnézte-e tüzetesebben valaki, hogy az a hatszáz nóniusz nem hiányzik-e valahonnan?
Ha a kormányfő eladott egy komplett ménest, nem vehetünk mérget rá, hogy bármikor is az övé volt. A rezsim pofátlan megtollasodásának a menetrendje mégis csak az, hogy eladnak-odaadnak dolgokat, amik sosem álltak a tulajdonukban. Az egyik legemlékezetesebb nemzeti cselekedetük az volt, amikor azt próbálták bemagyarázni, hogy ha alapítványnak adnak egy kisebb vagyont merő szívjóságból, akkor az elveszíti közpénz jellegét. Kifinomultabban is loptak már a történelemben, de a szuverén patrióták nem aprózzák el. Fényes nappal, nyerges vontatóval kevésbé feltűnő az MNB kirámolása. Ki gondolna nyílt színi tolvajlásra? (Mindenki, közte az európai ügyészek.) Olcsón átjátszott ingatlanok drága visszavásárlása, magántőkealapnak maszkírozott közpénzfarkasok, fideszes kampánybrigádok kitömése civil alapokból – az illiberális útonállás leleménye utolérhetetlen.
Orbán tréfásnak szánt nyilatkozata szerint ő ma Magyarország legsikeresebb lókupece. Szerintünk ez tételesen túlzott magabiztosság. A lókupecszakma nem tréfadolog. A hátas (igás) általános állapota, fogazata, izomzata, csontozata, lábazata (hőőő) nem tűr szemfényvesztést. A Fidesz török (és nem török) barátságának üzemanyaga nem más, mint a migrációs mesebeszéd, a bűvös rezsimágia, meg az orosz vérolaj és vérgáz üzlete. Mindért megfizetünk. A kupec elad, a kupec elvesz. A ló döglődik. A bíró egyre idegesebb.