Bár lenne sok más „rendszerváltó” téma is, mégis örömömre szolgál, hogy alakul/alakulgat az adókról szóló közéleti vita. Annak meg külön is örülök, hogy a Népszavában Felcsuti Péter is kifejtette a véleményét (Adók és mítoszok, november 21.).
Jeles közgazdász kollégám fő üzeneteivel alapvetően azonosulni tudok. Legfontosabb üzenete mindenképpen az, hogy az adóelvonás szintje önmagában nem meghatározó. Ez a mutató csak azzal együtt értelmezhető, hogy az adót beszedő állam a beszedett adók racionális felhasználásával milyen minőségű és jellegű közszolgáltatásokat biztosít az adófizetőknek.
Egyetértek a szerzővel abban is, hogy az egykulcsos adó az 1980-2000-es évek neoliberális közgazdaságtanának kitüntetett terméke. Felcsuti Péter pontosan fogalmaz, amikor az egykulcsos adó akkori támogatóiként hivatkozik az SZDSZ-re és az MSZP körüli gazdaságpolitikai agytrösztre, de sok jó nevű közgazdászra is. Akkori államtitkárként, majd pénzügyminiszterként e kérdéssel én is sokat foglalkoztam; s ma meg tudom erősíteni azt, hogy az MSZP országgyűlési frakciójában az egykulcsos személyi jövedelemadó soha nem kapott többségi támogatást. Csak megjegyzem: azokban az években még a Fidesz is ez utóbbi állásponttal értett egyet!
Amikor aztán a Fidesz - már kormányon - irányt váltott és bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadót, a parlamenti vitában ezt az MSZP frakció kritizálta leginkább. A ma újra folyó adóvitában fontos felhívni a figyelmet, hogy mindeddig semmilyen tapasztalati tény nem bizonyítja azt a feltételezést, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó az elmúlt másfél évtizedben bárhol is meggyorsította volna az adott ország gazdasági fejlődését. (Nálunk még Orbán Viktornak az a 2010. májusi látványos ígérete sem teljesült, hogy az adóbevallás majd el fog férni egy söralátéten.)
Az szja progresszivitása melletti fontos üzenet, hogy a fejlett európai országok egyikében sincs egykulcsos személyi jövedelemadó. És a progresszivitás a legtöbb országban úgy valósul meg, hogy a legalacsonyabb kulcs nem éri el a 15 százalékot, viszont igen gyakori, hogy a legmagasabb kulcs meghaladja a 40 százalékot is. (A szokásos félremagyarázások megelőzésére mondom: a magasabb adókulcs csak a hozzárendelt magas jövedelmet meghaladó részre érvényes.)
A tartós befektetési számlával kapcsolatos adómentesség kérdése is érdekes téma. Fontos figyelembe vennünk, hogy ez a forma nem a kisbefektetők területe, és az igazságos közteherviselés szempontja alapján egy reális összeghatár fölött indokolatlan lenne ezt a jövedelmet is adómentessé tenni.
Az örökösödési adó, illetve illeték kapcsán - már a történeti előzmények miatt is - meg kell említenem, hogy 2009 januárjától a közeli hozzátartozók öröksége 20 millió forint értékig illetékmentességet élvezett. Efölött jelent meg az illetékfizetési kötelezettség, azaz kétsávos rendszer került bevezetésre, ha úgy tetszik, kétsávos progresszív örökösödési illeték.
Aztán 2010 nyarán az Orbán-rezsim volt az, amely eltörölte a magasabb örökségre vonatkozó fizetési kötelezettséget – vagyis az adómentesség kedvezményét korlátlanul kiterjesztette a nagyösszegű örökségekre is. (Lehet, hogy „rossz az, aki rosszra gondol”, de én ilyenkor azokra az idős szülőkre gondolok, akiknek a családi cégei több milliárd forint nyereséget és osztalékot termeltek. Gyermekeik ott ülnek a törvényhozásban, a kormánypárti frakcióban.) A társadalmi igazságosság szellemében az új rendszerváltásnak el kell törölnie az értékhatártól független mentességet az örökösödési illeték alól.
Bár Felcsuti Péter ezt nem érinti, de indokolt lenne a tőkejövedelmek, valamint a vállalkozásból származó jövedelmek adókötelezettségét komplexen átgondolni, összhangban a progresszív jövedelemadó bevezetését indokoló egyéb szempontokkal és körülményekkel.
Reálisan felvethető az elmúlt 15 év hazai tapasztalatai alapján egy olyan javaslat is, amely szerint a politikai befolyásból, a monopóliumok járadékából származó jövedelmeket, „amelyek jellegüknél fogva nem járulnak hozzá a társadalmi jóléthez”, külön meg kell adóztatni. Ezen nem produktív jövedelmek adóztatása a társadalmi igazságosságot jelentős mértékben növelné, erősítené a közbizalmat.
A legfontosabb következtetés mindenképpen az kell legyen, hogy az adózás kérdését csak az állam gazdasági szerepvállalásával, konkrétan a közszolgáltatások színvonalával és jellegével együtt szabad értékelni. A vita, amely teret enged a félrevezetésnek és félremagyarázásnak, alkalmatlan arra, hogy bárminemű közmegegyezés megszületését eredményezze.
Ha Magyarország 2026-ban előre akar lépni, akkor az adózás és az ahhoz szorosan kapcsolódó közszolgáltatások rendszerében alapvető és lényegi változást kell maga elé tűznie. Magyarország számára az egyenlőtlenség további növelése, az öntörvényű és öncélú gazdaságpolitika, a környezetvédelmi szempontok figyelmen kívül hagyása, a kudarcos kormányzati tévelygés már nem vállalható tovább. Meggyőződésem, hogy mind a konzervatívizmus, mind a szociáldemokrácia modern irányzatai - megfelelő kölcsönös szándék és párbeszéd alapján - találhatnak olyan megoldást, amely a közös haza fellendülését és boldogulását biztosítja az ország minden állampolgára számára. Közös rendszerváltást, közös szándékok alapján!
Igen, lehetséges egy másik világ - de ehhez közös politikai szándék szükséges.
A szerző volt pénzügyminiszter.
