Magyar idő szerint január 3-án kora reggel az Egyesült Államok csapást mért több venezuelai katonai létesítményre, miközben a különleges műveleti erők rajtaütöttek Maduro elnök rezidenciáján, elfogták őt és a feleségét. Az elmúlt hónapokban Donald Trump többször is katonai beavatkozással fenyegette az állítása szerint a drogkereskedelemben is érdekelt venezuelai diktátort, és komoly tengerészeti erőt vont össze a venezuelai felségvizek közelében. Az amerikaiak többször is csapást mértek olyan hajókra, amelyeket a drogkereskedelemben való részvétellel vádoltak.
Donald Trump döntése nem teljesen előzmények nélküli. Az Egyesült Államoknak már Maduro elődjével, Hugo Chavezzel sem volt különösebben jó kapcsolata, Madurót pedig többször bírálta Obama és Trump első kormányzata is: mindkét elnök szankciókkal sújtotta az országot. Ezek oka az emberi jogok semmibe vétele, a választások elcsalása, valamint az ellenzék ellehetetlenítése volt, ezekhez csatlakoztak idén azok a vádak, melyek szerint Maduro a drogcsempészet támogatója és haszonélvezője.
Ez egyébként nem lenne kirívó, a legtöbb dél-amerikai diktátor és autoriter vezető komoly szálakkal kötődik a drogkereskedelmi hálózatokhoz – elég csak például az ugyancsak az USA által hatalmától megfosztott Noriegára gondolni. És ne felejtsük el azt sem, hogy Maduro alatt Venezuela gazdasága gyakorlatilag megszűnt létezni, olyan hiperinfláció következett be, amely vetekedett az 1945-ös magyarországi rekorddal. Venezuela viszont azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy az ország olajkincsére akarja rátenni a kezét.
Donald Trump a jelek szerint pontot akart tenni a konfliktus végére, ez viszont komoly aggályokat vet fel: a kormányzatot nemhogy a nemzetközi közösség, de még csak a kongresszus sem hatalmazta fel ilyen drasztikus lépésre. Minden korábbi esetben, amikor az Egyesült Államok unilaterálisan avatkozott be hasonló, drasztikus módszerekkel egy országban, az elnök a képviselők és szenátorok támogatását kérte és kapta ehhez – legyen szó akár Grenada 1983-as, Panama 1989-es inváziójáról vagy Irakról.
Amit most a Trump-rezsim meglépett, az az Egyesült Államok Janus-arcai közül a legfenyegetőbb, ráadásul ötvözi az elmúlt évtizedek amerikai külpolitikájának összes hibás döntését.
Az 1970-es, ’80-as években az USA - főleg a CIA-n keresztül - diktátorokat likvidált és újakat ültetett a helyükre, nem törődve a következményekkel. Ennek legékesebb példája Noriega hatalomba segítésé, illetve a szovjetek ellen Afganisztánban folytatott proxy-háború, amelynek lezárulta után azonnal elzárták a pénzcsapokat, és nem törődtek az ország jövőjével. A Clinton-adminisztráció a ’90-es években a nemzetközi terrorizmusra hivatkozva többször is bombázott országokat, ráadásul a délszláv háborúba is beavatkozott légicsapásokkal, illetve - Haitin sikerrel, Mogadishuban pedig kudarccal - egy-egy kiemelt személy elfogásával kísérelt meg rezsimváltást elősegíteni. A 2000-es években Bush kormányzata aztán belegabalyodott a terrorizmus elleni harcba és a nemzetépítésnek nevezett, lehetetlen vállalkozásokba, hogy aztán Obama visszatérjen a clintoni politikához.
Mik ezekben az akciókban a közös pontok – az unilaterális beavatkozáson és az USA érdekeinek prioritásként történő kezelésén túl? Az, hogy Donald Trump első elnöki kampányában mindezt kritizálta, és azt ígérte, szakítani fog az addigi politikával!
Trump anti-establishment imidzsének sarokköve volt az Egyesült Államok más államok ügyeibe történtő beavatkozásának elutasítása, mondván: az nem Amerika dolga, oldják csak meg a maguk baját. Persze ebből nem lett semmi, az afganisztáni kivonulást is félbehagyta – hogy aztán Biden a vártnál is jobban elrontsa –, és komoly szerepe volt Ukrajna felfegyverzésében is, ennek köszönhető, hogy egyáltalán ellen tudtak állni Moszkva 2022-es támadásának. Ettől függetlenül az USA némiképp visszahúzódott és kevésbé volt katonai téren aktív.
A Trump-tornádó – bár a Karib-térség viszonylatában találóbb a hurrikán szó – úgy tűnik, ezen a téren is más lett, mint a régi önmaga. Már az intő jel volt, hogy egy idiótát nevezett ki a Pentagon élére Pete Hegseth személyében, aki – Trumphoz hasonlóan – leginkább az USA katonai erejének és nagyságának fitogtatásával bizonygatja, hogy mennyire macsó férfi. Aztán egyszerre elindult a trumpi békeprojekt és a terjeszkedési őrület: miközben a világban mindenhol béketeremtőként akart tetszelegni, bejelentkezett Kanadáért és Grönlandért. Ez a két elképzelés elég nehezen vehető komolyan, de közben tartós békét sehol sem hozott össze, végképp nem Ukrajnában, ahol pedig 24 óra alatt ígérte.
Ordítóan látszik, hogy sem Trump, sem a tanácsadói nem tanulnak az Egyesült Államok történelméből és hibáiból, vagy csak szimplán magasról tesznek rá, hogy mi lesz, amíg otthon propagandasikereket arathatnak. Mert persze ahhoz kétség sem fér, hogy egy piti diktátor, Maduro eltávolítása a hatalomból és az igazságszolgáltatás elé állítása minimum jogos cselekedet – arról azonban szó sincs, hogy átadnák az ICC-nek; a Nemzetközi Büntetőbíróságnak az Egyesült Államok amúgy sem tagja.
Trump és rezsimje természetesen nem foglalkozik azzal, mi lesz ezután Venezuelában. Ők megcsinálták a balhét, megvan a propaganda siker, lehet az izmokat mutogatni a sajtónak. A munka letudva. Addig sem az Epstein-aktákkal foglalkozik az amerikai közvélemény. Venezuela népe meg így járt, támogatást ne várjon. Amivel persze Trump tovább erodálja az Egyesült Államok – már amúgy sem túl fényes – nemzetközi renoméját
A szerző történész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.