A nagy pech

Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!

(Madách Imre: Az ember tragédiája, XV. szín)

Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon, a kuka tetején. A dátum másnapi volt. Amikor felébredt, a Paradicsomban találta magát, az almafa alatt, ahol nemrég az inkriminált jelenet játszódott le a kígyóval, almával, és ahol Atya kiűzetési parancsa érte. Körbenézett, hátha a távolban ismét megpillantja azt az ismeretlen, másik világot, ahol a saját nevét látta viszont. Talán ott lesz az ő új hazájuk, töprengett. Oda űzöl minket, Atyám? –, fordította tekintetét a menny felé, hallgatózott, de választ nem kapott. Ettől még inkább nekibúsult, mert igen-igen szerette az ő Atyját, aki életet, nevet adott neki, és oldalbordát ajándékozott számára. Megrázta magát, ettől elillant a bódultsága, és elmélázott azon, hogy az ominózus, szinte tragikusra sikeredett esemény után, hogyan bírt álomba merülni. Feltápászkodott, a bokrok között izgatottan szaladgáló Évához fordult, és elmesélte, milyen álmot látott. Hirtelen felmerült benne, talán a nő bocsáthatott rá bűbájt, és ettől megszeppent. Nagyot nyelt, az álla alatti gömb csak úgy cikázott le-fel a nyakában, de palástolta riadalmát.

Vajon hogy kerülhettem oda, kérdezte fennhangon, ártatlan képet vágva, nehogy asszonya rájöjjön, őt sejti az ármány mögött. És ha ő tette, mi lehet vele a célja, tanakodott magában, miközben gyanakodva méregette őt. És miért szerepelt az álomban egy majdani megváltó után kétezerhuszonöt év múlva elkövetkező dátum? – kérdezte Évát, riadalmában még a lélegzetét is visszatartva. De a nő csak kacagott rajta, miközben vállán egy mókussal tarka lepkerajt kergetett önfeledten.

Honnan tudnám? Te vagy az okosabb! Megmondta a Kígyó is! Neked kellene tudni! Nézd csak, milyen csinos fügefalevelet szedtem neked! Gyere, indával a szemérmedre illesztem, csacsogott.

És nem különös, hogy értjük azt a furcsa, magyarnak nevezett nyelvet, és tudunk olvasni? – hagyta figyelmen kívül Éva szavait a jobbjával a bal csuklóját szorongató Ádám. Érezte, egyre jobban ég a kígyómarás általi sebesülés. Atya szerint pár órája van a testébe jutott méreg okozta halál beállta előtt, addig kell tehát gyógyírt találnia rá. Átkozta magában azt a percet, amikor az álságos csúszómászó szavaitól megszédült, és az Isten adta mezítelenségében elragadtatottan fürdőző Éva csábító unszolására az almafáról gyümölcsöt csent az éhük csillapítására. Te erős vagy, felemelhetnél, úgy a szebb gyümölcsöt is elérném, búgta a fülébe a nő, mire olyan dévajul csiklandós érzése támadt ott lent, a fityegőjében, hogy képtelen volt ellenállni neki. A derekánál fogva felkapta őt, Éva leszakította az almát és megkóstolta, majd neki is felkínálta. Ő élvezettel beleharapott, csak úgy csurgott le az állán az édes lé. Bárcsak visszamehetnék az időben! Kérlek, Atyám, forgasd vissza az idő rozsdamentes kerekét, és ments meg engem a kísértéstől, fohászkodott, és azon töprengett, vajon Istenatyja megbocsátana-e neki, ha esdekelve kérné, mulassza el vérző sebét, hisz’ belehal, ha nem jut el a több ezer évvel későbbi időben létező kórházba. De hogyan, milyen úton jutunk el odáig? Közös lesz-e az utunk? – sandított Évára, akit láthatóan cseppet sem izgatott Ádám vajúdása.