Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!
(Madách Imre: Az ember tragédiája, XV. szín)
Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon, a kuka tetején. A dátum másnapi volt. Amikor felébredt, a Paradicsomban találta magát, az almafa alatt, ahol nemrég az inkriminált jelenet játszódott le a kígyóval, almával, és ahol Atya kiűzetési parancsa érte. Körbenézett, hátha a távolban ismét megpillantja azt az ismeretlen, másik világot, ahol a saját nevét látta viszont. Talán ott lesz az ő új hazájuk, töprengett. Oda űzöl minket, Atyám? –, fordította tekintetét a menny felé, hallgatózott, de választ nem kapott. Ettől még inkább nekibúsult, mert igen-igen szerette az ő Atyját, aki életet, nevet adott neki, és oldalbordát ajándékozott számára. Megrázta magát, ettől elillant a bódultsága, és elmélázott azon, hogy az ominózus, szinte tragikusra sikeredett esemény után, hogyan bírt álomba merülni. Feltápászkodott, a bokrok között izgatottan szaladgáló Évához fordult, és elmesélte, milyen álmot látott. Hirtelen felmerült benne, talán a nő bocsáthatott rá bűbájt, és ettől megszeppent. Nagyot nyelt, az álla alatti gömb csak úgy cikázott le-fel a nyakában, de palástolta riadalmát.
Vajon hogy kerülhettem oda, kérdezte fennhangon, ártatlan képet vágva, nehogy asszonya rájöjjön, őt sejti az ármány mögött. És ha ő tette, mi lehet vele a célja, tanakodott magában, miközben gyanakodva méregette őt. És miért szerepelt az álomban egy majdani megváltó után kétezerhuszonöt év múlva elkövetkező dátum? – kérdezte Évát, riadalmában még a lélegzetét is visszatartva. De a nő csak kacagott rajta, miközben vállán egy mókussal tarka lepkerajt kergetett önfeledten.
Honnan tudnám? Te vagy az okosabb! Megmondta a Kígyó is! Neked kellene tudni! Nézd csak, milyen csinos fügefalevelet szedtem neked! Gyere, indával a szemérmedre illesztem, csacsogott.

